Néhány nap telt el azóta, hogy shoeshiner stábunk három tagja hazaérkezett missziós filmünk forgatásáról, Ázsiából. Annyi élmény ragadt meg bennem, hogy úgy döntöttem, írnom kell belőle valamit. Hosszú lett. Míg a film készül fogadjátok szeretettel manilai élményeinket.
Érkezésünk pillanatai
Amikor a 2016-os év elején Feri kollégánk bejött az irodába egy alkalommal és felvetette, hogy Manilában kéne forgatnunk, szinte meg sem hatott a dolog, annyira távolinak éreztem. Meghívást kaptunk, ami egy nagyon nagy dolog. Nehéz ennek eleget tenni, talán lehetetlen. Gondoltam.
Azonban miután részletesen átbeszéltük és mérlegeltük a filmben rejlő lehetőségeket, egyre izgatottabb lettem, és röviddel azután, hogy elhatároztuk, hogy komolyan belevágunk, már nagyon nagy erőkkel voltam jelen a projekt előkészítési és a finanszírozási kampány szakaszában is. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy kilenc hónapot készültünk rá. Furcsa, hogy a sok itthoni kötelesség mellett, ez a hosszú idő is merőben kevésnek bizonyult később. De ne is szaladjunk ennyire előre!
Rengeteget dolgoztunk a közösségi finanszírozási kampányon. Volt egy hosszú listánk, melyet hárman, Ferivel és Domival raktunk össze. Volt egy srác, Laci, aki még ezen felül is segített nekünk az adománygyűjtésben. Az Indiegogo-n indított alapkampány nagyon szánalmasan muzsikált. Egy ponton azt gondoltuk, hogy fel is adjuk annak okán, hogy Magyarországon egy ilyen projektnek nincsen jövője, kifutása. Sajnos, a minket meghívó nővérek csak a szállást tudták biztosítani részünkre, egyébbel nem tudták támogatni a projekt anyagi részét.
Aztán szépen lassan ezernyi telefonhívás és még több személyes adománygyűjtési akció révén összeállni látszott a projekt. Több nagyobb támogató is kezdett mögénk állni, s pár személyes gyűjtési akció után volt reményünk a projektben. Dolgoztunk érte sokat. Volt, hogy egy teljes filmcsomagot forgattunk le egy fontos támogatásért cserébe. Ez Feri érdeme például. Szóval, csak azt akarom mondani a fentiek részletezésével, hogy miközben mind dolgoztunk a mindennapi megélhetésért, intéztük a ShoeShine ügyeket, ez a feladat, hogy összeálljon a FOL kampány, igen csak nagy munkát jelentett mindannyiunk számára. S mikor végül szeptember 29-én telis tele izgatottsággal felszálltunk arra a gépre, ez a sok munka és lelki befektetés mind ott volt mögöttünk. Reménnyel és erővel vágtunk bele. Nagyon sokat dolgozva azért, hogy ezt megtegyük. S peresze úgy, hogy egy meghívásnak, egy felkérésnek becsülettel eleget tegyünk.
Ezek mellett persze velünk utazott a vágy, hogy a legjobb filmet hozzuk össze, amit csak lehet, hogy mi is valóban átéljük azt, ami ott vár ránk, s hogy a shoeshine.hu életének legizgalmasabb, leglátványosabb és legmélyebb filmanyagával térjünk majd haza. Így repültünk.
Az oda vezető utunk közel harminc órát vett igénybe háztól házig. Kicsit zombik voltunk már, mikor megérkeztünk. Átrepültük a fél bolygót. Imádtam ezt. Mármint ennek a technológiai lehetőségét. Baromi jó volt belegondolni, hogy ma ez megtehető. Mármint, hogy átrepülöm a fél planétát, tízezer méter magasban, ezer kilométeres sebességgel óránként és közben még sört is felszolgálnak. Az érkezésünk a hosszú, álmatlan út után őszintén megvallva, egy kisebb sokkal ért fel. Gigászi páratartalom és hőség, de ez nem volt gond először. Kiléptünk a reptérről és röviddel ezután Edith Mirjam nővér várt minket egy régi furgonnal. Oldalvást ültünk benne, mint a katonák azokon a nagy teherautókon. Tudjátok, mint a vietnámi háborús filmekben. A nővér szeretettel fogadott bennünket, s amíg röpke két-három óra alatt átvergődtük magunkat a manilai pénteki csúcson, számára természetes módon mesélt arról, hogy milyen halálos és fájdalmas kórok elkerülésére érdemes majd figyelnünk ittlétünk alatt, milyen a politikai helyzet, és hogy másnapra milyen feladatokat tervezett számunkra. Illetve bevezetett minket a lokális, általános drámába...
Ennek az "infócsomagnak" a végighallgatása után kicsit sem éreztem jól magam. A nővér csak mesélt és mesélt, és az, amit mondott olyan súllyal nehezedett ránk, hogy úgy éreztük, egy óvatlan pillanatban kipattanunk az autóból és elszaladunk innen jó messzire, ahol ez a sok rossz és nehézség, amiről a nővér beszél, nem érhet utól minket. Persze nem szaladtunk el. Gondoltam magamban, rendben van. Most kicsit lelassítjuk a nővér pörgését, és csak miután kialudtuk magunkat, akkor gondolkozunk bármin is.
Megérkeztünk első szálláshelyünkre, az önkéntesek szállására. Itt kaptunk egy háromszor három méteres szobát. Hármunknak. A bőröndök sem fértek el benne, csak két ágy meg egy matrac a földön. A szoba mellett volt a mosdó. A WC nem működött rendesen, mert nem nagyon ment le a benne lévő matéria. Később tájékoztattak minket, hogy a hoteleken kívül a fülöp-szigeteki WC-kbe nem lehet papírt dobni a használat során. Mert nem működnek általában... A tapasztalt higiéniáról inkább nem ejtek szót, hátha most ebédeltél. Erről csak annyit, a második nap után azon kezdtem el gondolkozni, hogy érdemes-e fürödni egyáltalán. A zuhanynak titulált alkalmatosság az ülőke mellett közvetlenül: egy csap a falból, derékmagasságban. Onnan jött a hideg víz, melyet magadra merhettél a markoddal. Lehet tisztálkodni és üríteni szabadon, önfeledten. Az iszonyatos hőérzet enyhítésére: a házban mindenhol ventillátorok a legváltozatosabb állapot- és színválasztékban. Illetve villámgyors, hüvelykujj méretű csótányok szaladgáltak a padlón mindenfelé. A konyhát imádták ezek az általam eddig csak filmekben látott rovarok. Szóval kidobáltuk a bőröndjeinket a folyosóra, lelögyböltük magunkat némi hidegvízzel és eldőltünk aludni.
