Tegye fel az a kezét a jelenlévők közül, aki kereszténynek érzi magát ugyan, de úgy érzi, nincs mit mondania, vagy nincs mit tennie a körülötte lévő embernek, emberekért. Köszönöm, akkor aki most feltette a kezét, annak nem kell tovább olvasnia a cikket. Nekik javaslom bármelyik internetes hírcsárdát, további szaftos és meghökkentő online médiatermékek fogyasztására.
Na, de most komolyan, miről dumálok én itt...? Az történt, hogy ma este volt egy kiváló kisközösségi találkozásom és élményem. Néhány shoeshinerrel összeültünk a szokásos havi ShoeShine imaalkalomra. Igen, ilyen is van... Hodász András atya, művész nevén Ifa, terelgeti lelki beszélgetéseinket és rendkívül építő módon hatnak rám, ránk segítő gondolatai. Mindig tanulhatunk valamit még harminc felett is.
Az alábbi szituáció alakult ki ugyanis a mai találkozónk alkalmával. A bemelegítő, megosztó körnél több kolléga arról kezdett el beszélni, hogy igazából nagyon sok olyan mozzanattal találkozik mostanság életében, amely iszonyatosan kiábrándítja a katolikus egyházból. A kollégák szinte egymásnak adva a szót, fejtegették ki szépen sorban, hogy épp mit tartanak - amúgy teljes jogosan - szánalmasnak és megmagyarázhatatlanul anti-katolikusnak, vagy épp anti-kereszténynek a saját egyházukban. Mik azok a dolgok, amelyeket megtapasztalva például igazán nehézzé válik számukra egy idő után még az is, hogy elmenjenek egy vasárnapi szentmisére.
Szó szót követett, és egyre kerültek elő a fájó, de teljesen valódi igazságok arról, hogy például rettenetes kántoraink vannak. Arról, hogy mennyi hülyeség hangzik el olykor-olykor a szószékről. Arról, hogy milyen gázok, sokszor megbízhatatlanok a katolikus testvérek a közösségekben. Egyre jobban belelendült a társaság a siránkozásba és a panaszok halmozásába. Tudjátok, hogy megy ez a Kárpát-medencében. A drámában a dráma az volt, hogy igazából panaszok voltak ezek, de minden igaz volt. Persze is, hogy mindebből a sok-sok negatív tapasztatból simán következik az, hogy igen, vannak kollégák, akik baromira ki vannak ábrándulva az egész vallásos keresztény élet-kultúrából. De jó, hogy ez egy keresztény médiaszolgálat szerkesztőségi találkozóján buggyan ki.
Azonban elhallgatva a sok már-már tipikus hungarikumnak számító siránkozást és zsörtölődést, András atya egy full új szempontot dobott be a morajló és elégedetlenkedő kollégák közé. Ez pedig így hangzott... Valaki elgondolkodott már azon, hogy miért járunk templomba? Teszem fel a kérdést, vajon azért az emberért, aki a templomban mellettünk ül és pl. halálba idegesít? Vagy azért, mert unott és kiábrándító népénekeket szeretnénk hallgatni egy órán keresztül? Vagy esetleg azért, mert mindig baromi jól esik ott dekkolni, és annyira felüdítő mindig a lelkünknek?
Sejtjük a válaszokat: Nem, nyilvánvalóan nem...
Akkor, vajon miért...? A mindenható Istenért. Azért, hogy minden emberi és evilági baromság ellenére találkozhassunk vele.
Na jó, ezt értjük, gondolták magukban a kollégák, hiszen van mögöttünk néhány ezer hittanóra. Azonban ettől még nem lesz jobb a kántor hangja. Nem lesz intelligensebb és kevésbé komfortosabb a kereszténylét. Sőt, még az sem várható ennek a mondatnak a hatására, hogy minden hívő tesó a közösségben egy csapásra gerinces emberré változik...
Tényleg nem! A kérdés azonban más... Sokkal inkább az, vajon mit teszel te személyesen a zsörtölődésen és az elégedetlenkedésen túl azért, hogy változás történjen az egyházban, a fejekben, a tettekben, a hozzáállásban? Mit teszel te azért, hogy a legapróbb dolgokban, mely az egyházat és a közösségeidet érinti változás következzen be, egy annyira vágyott pozitív irányba... Na, mit? Köcsög! (Na jó a köcsög nem hangzott el...)
A hitünknek és az Istennel való kapcsolatnak is szüksége van egyfajta személyes fejlődési útra. A hitünknek is fel kell nőnie. Felnőtté kell válnia. Felnőtt létben lesz képes arra, hogy a környezettől függetlenül, önállóan lábra tudjon állni. Ezáltal pedig képes legyek én személyesen akkor is hinni és békével templomba, vagy közösségbe járni, hogy tudom, megvan annak a lehetősége, hogy egy csomó idióta vesz majd ott körü,l és lehet, hogy még a kántor is részeg lesz. Akkor is hinni, ha nem komfortosan kell ezt megtennem, vagy nem másoktól függésben. Komolyan, a szomszédtól függ az, hogy hiszek-e igazán vagy sem?
A lényeg, hogy minden körülménytől függetlenül, vajon a hitem eléggé felnőtt-e ahhoz, hogy én az Istennel való személyes kapcsolatomban kitartok-e és erős vagyok-e? Sőt képes-e arra sarkallni, hogy ne csak jól érezzem magam, hanem ezen felül még segítsek is másokon?! Végső soron remek alkalom volt ez a tegnapi. András atya sokat segített nekünk. Én meg remélem azzal, hogy leírtam ezeket, talán minden kereszténynek tudtam segíteni, akinek ki van már a töke és már baromi kiábrándult...
Zárásként pedig még egy szösszenetnyi gondolat. Legközelebb, ha valaki segítséget kér tőled, vagy valami baromi jó ötletetek támad a keró haverokkal, nehogy azt mondd, hogy... igen, ezt de jó lenne megcsinálni. Hanem mondd ezt: Igen, ezt megcsinálom! Még ma...! Hidd el, nem kell messzire menned ahhoz, hogy igazán nagy változások elindítója legyél.
