Az első emlékem a temetőkről az volt, hogy rendszeresen jártunk ki édesanyámmal és nagymamámmal a kolozsvári Nagytemetőbe. Ide volt eltemetve nagypapám, aki már akkor sem élt, amikor a nőverem megszületett. Mi, gyerekek kigyomláltuk a sírt, vizet hoztunk a kútról a frissen ültetett virágokra, közben mami bosszankodott, hogy már megint elvitték a vágott virágot a sírról, ezután egy kis csend, sírás következett... majd imádkoztunk.
Nagymamám fiatalon vesztette el a férjét. Minden egyes alkalommal ugyanaz a rituálé zajlott. Nincs emlékem arról, hogy a halálról beszélgettünk volna. Nincs emlékem arról, hogy félnék a haláltól. Bizonyára azért bennem is végigfutott az a bizonyos kérdéssor, miszerint én meghalok-e, a szüleim meghalnak-e, a halottak hová kerülnek, stb., mint minden gyerekben.
Arról viszont nagyon is élő és erős emlékeim vannak, ahogy nagymamám beszélt nekünk a halottainkról. Minden oda-vissza út a Nagytemetőig azzal telt, hogy a nagymama a nagypapáról mesélt nekünk, a gyermekkoráról, a megismerkedésükről, a katonaságról, az apai mivoltáról, hogy mennyire szerette a bátyámat és mennyire várta a nővérem születését (nővérem születése előtt egy hónappal halt meg), hogy bizonyára engem is a tenyerén hordozott volna. Néha misét is mondatott a halottainkért.
Nem telt el este anélkül, hogy imádkoztunk volna a halottainkért, nem nézegettünk úgy családi fotókat, hogy ne lett volna közöttük temetésről fénykép, hogy édesanyám vagy nagymamám ne mesélt volna azokról a barátokról, rokonokról, akik a képeken ugyan szerepeltek, de már nem voltak közöttünk. Soha nem találkoztam velük, mégis azt érzem a mai napig, mintha ismertem volna őket. Annyi történetet hallottam, annyira könnyen és lazán beszéltek róluk a felnőttek körülöttünk, hogy valahogy nem volt rossz érzésem a halállal kapcsolatban. Persze, volt néha sírás is, borultunk egymás ölébe olykor, de leginkább jókat nevettünk a történeteken.
Az első találkozásom a halállal 14 évesen történt, mikor apai nagypapám meghalt. Nem igazán értettem még, hogy valójában mi történik. A halálával kapcsolatban az egyetlen visszatérő gondolatom az volt, hogy hétfőn megígértem neki, hogy iskola után bemegyek hozzá a kórházba és nem tettem meg, és ő estére meghalt. A következő, az általános iskolai osztálytársam öngyilkossága 18 évesen, majd rá egy évre a következőé, aki ráadásul egészen jó barátom is volt. Mindez megrendített. Akkor értettem meg, hogy nem csak egy „hosszú utazáson” vannak. Őket én valóban nem látom többet a mindennapokban. Nem futok össze velük az utcán, nem köszönök rájuk. Ekkortájt halt meg a tágabb közösségünkből egy kedves barátom édesanyja is. Ő mondta akkor nekem, és úgy látszik még pont időben, hogy az emberek azért félnek a haláltól, mert nem a mindennapjaik része. Hogy már nem vagyunk ott a szeretteinkkel a halálos ágyukon és nem beszélünk a halottainkról gyermekeinek. Amiről elfeledkezünk, nem fáj... Pedig annak a tudatnak pont, hogy felszabadítónak kéne lennie, hogy a halállal csak a földi lét megszűnik meg, és a szeretteink bár nem lesznek jelen tovább a mindennapjainkban, de velük már valami egészen új dolog történik. Az élet B oldala. Az igazi élet. Az örök élet folytatódik.
Ezért aztán a gyermekeimnek szívesen mesélek a halottainkról, a nagyapjukról, akit ismertek, akivel élő kapcsolatuk volt. Nem jövök zavarba attól, amikor a kislányom néha odajön és azt mondja sajnálja a tatát, hogy már nem fekszik az ágyban, mikor hozzájuk megyünk. Vagy amikor a fiunk csak úgy a semmiből a kocsi hátsó üléséről megkérdezi, hogy nekünk hiányzik-e a nagyapja.
Valahogy soha nem a halálról beszélgetünk ilyenkor, hanem a személyről, aki meghalt. Hiszem, hogy leginkább úgy segítek a gyermekeimnek a halál témáját feldolgozni, ha őszintén beszélek az érzéseimről, de csak az életkoruknak megfelelően tájékoztatom őket, nem mesélek többet, mint amit befogadni képesek. Ha nem tartom burokban őket, ha megtanítom tisztelettel beszélni az őseinkről (tágabb és szűkebb értelemben is), ha elviszem őket magammal a halott szeretteink földi nyughelyéhez, ha közösen imádkozunk értük, akkor Jézus által reményt adok nekik az örök életre.
