Gondolatok a Bibliáról - a pusztai manna
Fel szokott merülni bennünk, hogy Jézus milyen módon tekintett önmagára, mint megtestesült Fiú-Istenre? Milyen sarokkövekre épült messiási identitása?
János evangéliuma tartogat erre a kérdésre egy módszeresen felépített, az evangélium bő felének szövegszervezését vezérlő választ. János evangéliuma úgy mutatja be az 1-9 fejezetek során Jézust, hogy néhány alapvető Ószövetségi jelenet citálása mellé állítja Jézus saját gyakorlatát. Ezek nyilván egy akkori zsidó számára a messiással kapcsolatos várakozások kulcsmozzanatai, sarokkövei. Talán számunkra nem annyira evidens, mik voltak a jézus-kori zsidó közösség leggyakrabban emlegetett toposzai messiás témában, ezért ezeket röviden felsorolom.
Emészt a buzgalom házadért - Illés (hitfogalom)
Rézkígyó - Mózes (élet és halál ura)
Az élet forrása - Ezékiel (élet és halál ura)
A gyógyító forrás - szíriai Naamán (hitfogalom)
A pusztai manna - Mózes (gondviselés)
A jó és a hanyag pásztor - Ezékiel (gondviselés)
A 6 ószövetségi szakaszt tartotta az evangélium szerzője a legalkalmasabbnak arra, hogy körbejárja, Jézus milyen Messiásnak tekinti magát. Ezek a Jézus kilétét feszegető korabeli vallási vitáknak, így a Jézusban való hit neuralgikus pontjai voltak, ezért választotta ki őket a szerző. Az evangélium záradékában röviden kitér erre, “Jézus sok más dolgot is cselekedett, de ezek vannak megírva, hogy higgyetek”. Ez a válogatás, ahogy látjuk, a szerző szerint is szubjektív, de a kinyilatkoztatás tekintélye áll mellette. Jézus saját messiási identitását ezekhez a prominens példák alapján építette János szerint. Ennek hátterében egy egyszerű gondolat áll. Jézus emberként nem ismerte a teljes Ószövetséget, az ő korában a legtöbb zsinagógában egyszerűen nem volt ilyen. Jézus ebben a számára elérhető, éves szinten többször elhangzó ünnepi olvasmányok paradigmatikus mozzanataira támaszkodott.
Újabb, rövid sorozat indul. Ebből a 6 szakaszból háromra szorítkozok. Első a pusztai manna, amit talán a leginkább frekventált szituáció, a tömegek számára végzett kenyérszaporítás, majd az Utolsó Vacsorára épülő, a mindenkori Egyház életében kiemelkedő jelentőségű eucharisztikus hagyomány indokol.
A Jézus által alkotott hagyomány alapja mindenképpen a pusztai manna, amivel JHVH (az ószövetségi Teremtő) látja el népét a pusztában napról napra. Talán indokolt magát a mannát nagyító alá tenni. A kivonulás könyve azt írja, a hajnali harmat felszáradása után marad a földön. Szemcsés és fehér, mint a dara. Édes, és ragadós, mint a mézeskalács. Lassan egy emberöltő óta minden kommentár kitér arra, hogy a Sínai-félszigeten ma is ismert tamariszkuszfából tavaszi időszakban magas glükóztartalmú gyanta szivárog ki, amikor a kirajzó pajzstetvek kiszívják a nedveit. A beduinok arab szóval “mann”-nevezik ezt a gyantát.
Ezt egyrészt nem árt tudni. Másrészt. A mannát a szöveg nem tamariszkuszligetekbe, hanem a pusztában a vándorlás során mindenhova, nem tavaszra, hanem minden reggelre lokalizálja. Azok, akik felszedték és megették, azt kérdezték egymástól: “mi ez” - arám nyelven: “máh (nah) hu?” A (nah) indulatszó, csodálkozást fejez ki. (Korunkban a mannát netes szlenggel jó eséllyel WTF-nek neveznénk...) Etimológiával illetve aitiológiával, tehát a dolog természetes eredetével kezdünk rendben lenni.
A manna a leírás szerint nem tárolható, másnapra megbüdösödik. Szombatra meg lehet sütni, más napokon viszont valamiért nem sikerült. Itt kezdenék átkanyarodni a vallási horizontra a National Geographic szintjéről. Olyan a természetben nincs, hogy valami péntek éjjel sosem romlik meg, vasárnaptól csütörtökig pedig biztosan. A dologban Isten kezét kell látni, ez a szerző célja. Isten gondoskodik népéről, pontosan annyit ad, amennyi elég, de nyerészkedni, spekulálni ezzel nem lehet, a manna a hitetlenségtől bűzlik. A miatyánkban a mindennapi kenyér (és a többi kérés) is ilyen. JHVH keresztüllát az emberen. Ingyen adja, de a jóindulatával való packázást a manna leleplezi és példát statuál rajta. Az emlékeztetőül a frigyládába tett manna 40 évig nem romlott meg. Ez mindenfajta logikát, racionalitást arcbanevet, JHVH-t gyakran mutatja be ilyennek az Ószövetség. A csoda világos morális elvárással társul, ezért tudott mitikus zárvánnyá erősödni.
Ezeket a motívumokat Jézus követi, amikor csodát tesz, vagy más módon isteni mivoltát demonstrálja. Annyiban “lép túl”, vagy alakít az ószövetségi isteni gyakorlaton, hogy tisztában van vele, hogy a csoda csak nagyon rövid távon, és nem is minden esetben vált ki hitet, elköteleződést a szemtanúkból. Míg JHVH ezt a fogadtatást deklaráltan elvárja: “majd megtudja Izrael, (Egyiptom, Midián, Amalek, stb) hogy én vagyok az Úr, ha megmutatom hatalmamat előtte” mondja itt, és sokszor máshol.
Jézusról a többi evangélium néha jelzi, hogy meglepődik környezete hitetlenségén. János hozzájuk képest inkább azt hangsúlyozza, hogy Jézus a hit jutalmaként adja a csodát, vagy ha Istennel való egyenlőségére akarja felhívni a figyelmet. Másrészt demonstrálja, hogy az ő érkezése-cselekvése nem megelőzi (Atya), hanem lereagálja (Fiú) az ember hitének kifejeződését. Ezt azért teszi így, mert az idők során felkészült az emberből, mélységesen tisztában van vele, hogy ahogy az ószövetségi korban, úgy az ő korában sem fog osztatlan sikert aratni.