Gondolatok a Bibliáról - az élet forrása (Ez 47, 1-12)
Melyik az a teljesen természetes szimbólikus elem, amely Jézus tanításaiban, az általa megalapozott jelképrendszerben, sőt konkrét cselekedeteiben is leggyakrabban felbukkan?
Ma azt célozzuk meg, hogy ezen alapvetősége és univerzális elterjedtsége miatt közhelyesen kezelt szimbólumot, a szimbolikáját működtető alaptézist, és a körülötte gyülekező gondolati felhőt kicsit jobban áttekintsük. Főszövegnek Ez 47, 1-12-t vesszük.
Mi ez a közhelyszámba menő princípium és mit szimbolizál? A víz és amire utal, az élet. Összefügg? Persze. Főleg egy pusztai nép képi világában.
A szövegválasztás eleve váratlan lehet, de ezen a szövegen keresztül válik leginkább érthetővé, hogy Jézus világképében a víz szakralitása milyen megfontolásokra, előzetes alaptapasztalatra támaszkodik. Ugyanis máshol általában a víz egy profán elem, természetes közeg, netán kaotikus, ellenséges erő, amit Isten hatalma azért kezel, ural.
Az új templomról szóló igen terjedelmes leírás Ezékiel látomásainak központi eleme, sőt záróakkordja. A babiloni fogságban ez a szöveg a nép fennmaradásának, JHVH (az ószövetségi Teremtő) szövetségi hűségének demonstrálása; végső kapaszkodó a nemzethalál előtt. Ahogy Illéssel kapcsolatban láttuk, Jézus saját szerepét ebben a kontextusban értelmezte, ő maga köti az új szövetséget, mely nem múlhat el, mely személyes, emberi módon le nem rombolható spirituális világbirodalmat alapoz meg. Ennek a birodalomnak a beléptető rendszere, beavatási rítusa a víz, mi több a gyógyító víz köré szerveződik.
Ha belegondolunk a keresztség mibenlétébe, a dolog triviálisnak hat. Jézus gyakran küld leprásokat mosakodni, akik eközben meggyógyulnak. Egy bőrbetegségnél ez rendben is van. De a vakságra is ezt javasolja, és néhány másik esetben is. Jézus nem csupán hisz a víz gyógyító erejében, hanem saját hatalmát is a víz erejével leplezi. Fordított a helyzet a betszaidai csodafürdő felkavarodó vizeiben gyógyulást kereső, de arról mindig lemaradó ember eseténél. Váratlan mozzanat, hogy Jézus itt provokál, mert ezzel azt a csodát prezentálja, amit az anonim, panteisztikus csodaforrástól remélnek. Itt Jézus nemhogy a vízzel takarja, hanem kifejezetten a csodaforrás erejének korlátaival szemben egyértelműsíti saját hatalmának távlatait.
A templom küszöbe alól fakadó, és a Jézusból eredő víz egyaránt az örök, isteni életerő kifejeződése. Ami a templomból ered, abban JHVH szentsége válik kézzelfoghatóvá. Ahogy ez a víz hat a pusztára és a Holt-tengerre, úgy hat Isten minden dologra a világon - ez központi üzenet. A babiloni kor ideológiai problémáira adott prófétai válasz Jézus korában és napjainkban - és bármikor - aktuális marad.
Mindig az a felvetés: “Ha volna Isten, nem engedné a rosszat.” A próféta válasza: “Ha nincs Isten, honnan van a jó?” Ez a válasz persze kérdés. A kérdés rávilágít arra, hogy a hitbeli remény nem naivitás, hanem szimpla bizalom. Más jóban nem remélhetünk, csak a legvégsőben. Hit nélkül az optimizmus egyenesen balgaság. Amikor nem látjuk, nem érezzük ezt az éltető, rendező erőt magunkon, várni kell, mert majd eljön, jelenünk sós, meddő, kihalt sivatagát termővé, gazdaggá és gyümölcsözővé teszi.
A víz szerepe - Ezékiel látomására támaszkodva Jézusnál - hogy a világ baja-zaja által irányt, célt vesztett egzisztencia számára bíztató perspektívát mutasson: a küszöb alól fakadó forrás már elindult, utat készít magának a pusztában, elsodor maga elől minden akadályt, ide fog érni, helyreállít és életrekelt mindent, és legyőzi a halált. Ezen a ponton a víz ideológiai összefüggést teremt a kezdeti jó (éden) a jelen állapota és a végső jó között.
Az édenre való utalás Ezékielnél az égtájak felsorolása. Az édent a középpontjában álló fából eredő 4 folyó follya körül, a folyók egy igen egyszerű kozmológiai modell szerint megkerülik az ismert világot. Ennek megfelelője a templom küszöbéből eredő forrás, ami megkerüli az eljövendő világ szent városát. Amikor itt égtájakról, megkerülésről beszélünk, szeretném hangsúlyozni, hogy egyik szöveg szerzője sem geográfiai értelemben értette ezeket a szavakat. Azt kívánta ábrázolni, hogy az élet fájából / a templomból eredő végtelen, isteni életerő táplál végső soron minden életet a világon.
Nincs olyan hely, ahol nem ebből a központi, végső forrásból származik minden életerő. Jézus saját magát az életerő ugyanilyen végső és kimeríthetetlen forrásának tekintette. Önképét ebben a vonatkozásban ez az édenit idéző, eszkatologikus kaliberű látomás önmagát táplálva duzzasztó forrása inspirálta.
Az előző rész itt olvasható, a Szerzőről pedig itt!
