Gondolatok a Bibliáról – A Pászka és a bárány vére (Kiv 12)
Január, ahogy a népszokás tartja, a disznóvágások időszaka. Az Ószövetség népe saját naptári évét szintén egy hasonló ünnepi rítussal indítja, levágják a pászkabárányt. Nem csak úgy valamikor, hanem az új év 14. napján. A pászkabárány levágása utáni lakoma az utolsó vacsora, Jézus húsvéti eukharisztikus misztériumának bázisa.
A kultikus tisztaságra sokat adó zsidóság - és más ókori közel-keleti népek számára is - kardinális jelentőségű volt, hogy egy kiemelt időszakot kultikus értelemben tisztán kell kezdeni. Az új évet is. Nem mondom, hogy a disznóvágás hasonló mélységeket érint, inkább sajnálom, hogy hiányoznak mögüle ezek a dimenziók.
A családi banzáj amúgy hasonló lehet, a leírás nem sok külsőséget köt meg, lehet ezt vidáman, kényszeredett álszent atitűd nélkül is végezni. Az évek során - régészeti eredmények szerint a legelőváltáshoz kötődő rítus, ahol a sátrak cövekeit kell megkenni a pusztai démonok jóindulatáért 8000 éves - hozzákapcsolódott néhány étkezési és előkészületi szokás, melyeket a széder-vacsora keretében mindmáig gyakorolnak. Aki volt ilyenen, tudja, hogy ez nem egy savanyú, merev rítus, hanem családias, oldott és felszabadító. Kicsit más az atmoszférája, mint a disznóvágásnak, mert konkrétan a szabadulás, a megváltás ünnepe.
A Kivonulás könyvének szerzője nem egyszerűen bevezette ezt a rítust, hanem új és magasztos tartalmat adott hozzá. Illetve egybekötötte egy naptárreformmal - ez később megváltozott, jelenleg az újévet ősszel ünneplik, nagyjából az őszi napéjegyenlőséggel esik egybe - hasonlóan ahogy a Pászka a tavaszival.
A vér a bejáraton megvédi a bent levőket a pusztító angyal/démon érkezésétől. A pászka szó eredetileg átugrást jelent. Egészen konkrétan azt a meggyőződést fedte, hogy ahol lát vért, azt a sátrat, karámot átugorja. Később az elsőszülötteket elpusztító JHVH (az ószövetségi Teremtő) ugorja át a vérrel megkent ajtókhoz tartozó otthonokat. Az ünnep teológiája ma azt mondja, hogy a szolgaságból a szabadságba történik az átugrás - itt ugye észrevehetően megváltozott az alany. Jézus kapcsán pedig azt valljuk, hogy (a megváltás által) átugrunk ebből a életből a másikba (a feltámadás által az örök életbe). Érdekes, hogy az alany változásában azonos irányba hajlott a két vallási kultúrában a gondolkodás - saját magunk felé. Ez a gondolat nem annyira újkeletű, már Lukács evangéliuma (9,30) alkalmazza a szó görög megfelelőjét Jézus halálára és feltámadására vonatkoztatva. (Továbbra is kerülni fogom az idegen szavakat).
A bárány egy nomád népnél, ahol az állattartás nem puszta megélhetés, hanem életmód volt, sok évezred alatt vált a vallási rítus részévé. Olyan mélyen hozzátartozott a bárányok jelenléte a mindennapokhoz, amennyire a jelenkori európai ember életéhez semmilyen használati tárgy, vagy rutin nem kötődik. Ha a következő 5.000 évben mindenki használ/végez majd valami tárgyat/rutint napi szinten, az majd be fog épülni kései leszármazottaink rituális gyakorlatába - ha lesz nekik rituális gyakorlatuk (lesz nekik, az elmúlás és az örök élet közti differencia őket is foglalkoztatni fogja).
A vér szintén az emberi emlékezet legelső megragadható hagyatékáig (itt már több mint harmincezer évre kell gondolni) visszavezethetően lélek- és életszimbólum. Feltehetően az emberi mivolttal azonos az a kor, ami óta a vért a lehető legkülönbözőbb rituális célokra alkalmazzák. Mindenhol az ember esszenciájaként, értékhordozójaként szerepel.
Az elsőszülöttek úgyszintén. Az emberi tudat az utódokra az örök élet kérdésének egyik kézzelfogható válaszaként tekint. Örökké itt leszek leszármazottaimban. Életművünket, vagyonunkat gyermekeinkre hagyjuk. Elsőszülötjeink pusztulása egyszersmind a mi megsemmisülésünk is. Amikor kiváltjuk őket a pusztulás karmából egy bárány vére által, önmagunk számára váltunk vele fennmaradást. Jézus megváltására igen hasonlóan tekintünk, az ő vére teszi lehetővé, elérhetővé számunkra az örök életet. Ezt nem csak mi gondoltuk így, hanem Jézus maga is: "Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon".
Amikor az átugrást nézzük, meg kell említeni azt a nyers gondolatot, hogy Jézus áldozata által maga a halál "ugrik át" minket - ilyen módon kapcsolódik a Pászka rítusa az előző bejegyzésben olvasottakhoz, ahol az ember létmódváltására (tudjuk mi a jó és mi a rossz) Isten az örök élet lehetőségének elzárásával válaszol (kerub, tüzes kard). Jézus - ahogy ezt korai verbális és grafikus ábrázolások egyaránt mutatják - ténylegesen az angyal kardja alatt "csempészi át" azokat, akikre a vére vétele által kiterjeszti örök életét. Itt talán nem szükséges túl nagy fantázia rítusteremtő elődeink hagyományának két, az örök élet ellenében funkcionáló angyala – az édenkertet őrző és az elsőszülötteket elpusztító – között vont párhuzamát meglátnunk. A következő bejegyzésben őket fogjuk leleplezni.
A Szerzőről itt olvashatsz, az előző részt pedig itt éred el!