Gondolatok a Bibliáról - az ember és a bűn (Leviták könyve 16.)
Legutóbb a pászka ünnepet jártuk körül, ahol hangsúlyos volt a bárány szerepe. A vére által ugorja át a pusztító angyal a rituálé pártfogoltjait. A bűn és a bárány azonban nem kizárólag a húsvéti ünnep speciális szimbólumaiként találkoznak egymással, hanem - ahogy említettem - áthatják és végig kísérik az ószövetségi nép mindennapjait és legtöbb ünnepét.
Ezek közül kiemelkedik az engesztelés napja, mely egy hangsúlyos bűnbánati nap, ideológiai tekintetben csaknem változatlan tartalmú ünnepnap bő 3000 éve. Ez az ünnepi szertartás azért lényeges, mert kiemelkedően érzékelteti, mennyire tehetetlenül állt az ókori ember a bűn hatásaival szemben. Ugyanezt éli át a mai ember, amikor azt a kérdést boncolgatja: a meggyónt bűn miért zaklat továbbra is?
"A két bakra vessen sorsot". Egyszer majd kitérek e sorvetésre, egyike az Ószövetség nagy rejtélyeinek. Most két dologra szorítkoznék, a bűnöktől való szabadulás "metodikájára" illetve a szövegben 3. század óta általánosan tulajdonnévként fordított "Azazel" szóra.
Ami az Úrnak jut, vétekáldozat. A bárány vérét az áldozati oltár arany szarvaira kell kenni, majd az oltár fedelére hinteni. Ez a cselekmény minden bizonnyal némán zajlott. A vér egyrészt az életerőt tartalmazza, másrészt, helyettesíti az embert - ahogy húsvétkor is. Azt ábrázolja, hogy a bűn erőt vesz az emberen, hogy saját életerejét emészti fel. Harmadrészt jelzi, hogy a törvény megszegése Isten nemtetszését váltja ki, és tükrözi e nem-tetszés következményeinek súlyát. JHVH (az ószövetségi Teremtő) - ahogy a pászka-éjszakán is - mint vérszomjas bosszúálló jelenik meg. Alig vitatható, hogy az ószövetségi istenképnek szerves része volt ez is. JHVH szövetséget köt, maga mellé emeli szövetségesét, csodákat tesz és harcol érte. Atyai és anyai vonásokat, gesztusokat egyaránt mutat, sőt féltékeny szerető is. Emellett pedig vérszomjas démon, a sivatagi éjszaka bosszúállója. Az ókori Közel-Kelet vallási hagyományai nem voltak képesek ezeket az aspektusokat egyetlen identitás részeiként megragadni, egész istencsaládok tucatnyi, vagy még több alakjába szeparálták ezeket az emberi értelmet olyannyira meghaladó emocionális formákat. JHVH kinyilatkoztatásának nagyszerűsége, hogy ő az interperszonális kapcsolatok végtelen komplexitását egyben nyújtja. Ezek nem karakterek, maszkok, aspektusok, hanem egyszerűen a "hol így, hol úgy mutatkozom, mert bármit megtehetek" végtelen szabadságának és kiszámíthatatlanságának - végső soron hatalomteljességének - megnyilvánulásai.
A "bűnt megtorlom, nem tűröm" ismétli gyakran. A hitet és a hűséget, a nagyszerűséget pedig megjutalmazom. "Életet és halált osztok ugyanazzal a kézzel, és nincs senki, aki kimenthet kezemből". Mivel képes könyörületet gyakorolni, engedi a helyettesítő áldozatot, a hiba a vétek nem helyrehozhatatlan, de nem is bagatelizálható. Ez ugyanaz az Isten, aki később úgy dönt, "végül a fiamat küldöm", de a bűnnel leszámolok örökre.
Az engesztelés napjának áldozata évről évre azt üzeni, hogy a bűnnel szembeni küzdelemben az ember vesztésre áll. Ez a bűnökkel való elszámolás egyszerűbb része, Istentől bocsánatot kérünk. Isten bocsánatot ad, rendben. Ez a dolog valamilyen relációban áll a kiengesztelődés illetve penitencia rendszerével, a bűn hatásának helyrehozása is része a feloldozásnak. De mi lesz a bűnnel? Mert a mai ember is érzi, hogy az valahogy fennmarad, zaklat továbbra is. Érezte ezt az ókori ember is, szabadulni próbált tőle, el akarta távolítani, le kell mosni, el kell égetni, mindegy, valamit kell tenni vele, mert maga a bocsánat nem oldja meg az élet problémáit.
Jön a második bak. Fejére tett kézzel a főpap megvallja a bűnöket. Istennek nem kell megvallani, mert ő tudja. Nem mindig mutatkozik totálisan mindentudónak, de morális kérdésekben nem lehet soha megtéveszteni. A bűnök megvallásával a főpap valamilyen módon a bűnöket a bak "fejére olvassa". A népről leveszi és ráteszi a bűnbakra. Old és köt. Utána a bakot kiűzik a pusztába. Mindenki megmosakszik, aki a dologban részt vett. A bűnt eltávolítottuk a közösségből.
Azazel. Minimális hébertudással bárki megmondhatja, hogy a szóvégi -el szótag valami módon Isten nevéből származik. Azazel tehát valami angyal, JHVH régi vetélytársa, ellenlábasa, ilyesmije lehet. Apokrif iratokban, fura szövegekben Azazel lázadó angyal, ő tanítja az embereket fegyverkészítésre, paráznaságra, stb. Isten megbünteti, a pusztában egy hegyet omlaszt rá. Világos, egyszerű elképzelés. Csakhogy ez gyökeresen téves, alaptalan gondolatsor, nem véletlenül maradt ki az Ó- és Újszövetség kinyilatkoztatásából.
A szó gyöke "azal". Ez egy ige. Isten neve nem szerepel benne. Az ige célzatosan ragozott formája és az első szótag megismétlése az ige intenzitását két nyelvi eszközzel nyomatékosítja, mintha elé tennénk a "nagyon-nagyon" szót. AZAL = elkülöníteni; AZAZEL abszolút elkülöníteni. A szó előtt prepozíció van, pl. Dávid zsoltárait is ez a prepozíció köti Dávidhoz. Birtokviszonyt, eredetet, de funkciót, célt is jelent. Az egyik bak az Úrnak jut a sorsvetésben, a másik az abszolút elkülönítés sorsára jut. Azazel itt tehát nem személy, hanem a legvégső senki és semmi, a pusztai magány. A bűnt ilyen módon távolították el és rekesztették ki a közösségből. Egyben a bűn gazdátlanná is vált, ennek persze szörnyű kontextusa kerekedett - a pusztában a gazdátlan bűnök kószáltak. A rítus képének kései fejleménye Jézus tanítása, amely így kezdődik: "...mikor a tisztaságát vesztett lélek víz nélküli helyen bolyong... " (Mt 12,43)
Amikor a fogság utáni korban, a babiloni mitológia nyomán felélénkülő folklórban Azazel bukott angyallá alakul, a mítoszokból orzott szerkezetű történeteiben megőrződik a szó eredeti jelentése, bukásakor többször elhangzik (pl. Hénokh könyve): "neki tulajdoníts minden bűnt". Az így bővített hiedelemvilágban a bűnbak már nem a senki és semmi pusztájába megy, hogy elkülönítődjön, hanem az elkülönítetthez - itt érezhető, ahogy a fentebb említett prepozíció értelmezése változik. De továbbra is neki tulajdonítjuk a bűnöket.
Amikor Jézust kereszttel a vállán kiűzik a Jeruzsálemből és a városon kívül ruhátlanul megfeszítik, ő Azazellé - abszolút elkülönítetté - válik. Éppen azért végezték ki éppen ezen a módon, hogy számkivetetté váljon. "Bűneinket magára vette és felvitte testében a keresztfára" (1Pt 2,24). Ha meg akarjuk személyesíteni ezt a szót, ne valami bukott metafizikai szabotőrt lássunk mögé, hanem Jézust - aki mélyen ismerte, átlátta, gyakorolta és magára alkalmazta ezen rítus képi kódban rögzített tartalmait - és a bűnbakot, aki viseli helyettünk bűneink következményét. Az áldozati bak is rosszul jár. De a másik együtt él a bűnnel, ez a sors, ha lehet, még kevésbé vonzó. Jézus integrálja a két bak sorsát: számkivetetté válik a rátestált bűnökkel és áldozattá is válik. Ebben Isten hatalomteljessége köszön vissza: "hol így, hol úgy mutatkozom, mert bármit megtehetek". Ő a főpap, az oltár és az áldozati bárány.
Ezzel a rituális konstrukcióval különíti el végső soron a bűnt az attól szabadulni vágyó embertől, ezután senki semmilyen kapcsolatban nem marad a bűnnel. De csak a neki átadott bűnt veszi magára, nem tépi le rólunk, a bűn Jézus előtti megvallásának aktusa nem spórolható meg, a bűnt a bak fejére kell olvasni. Ha megtesszük, magára veszi és átviszi a halál kapuján, az ember által elérhető világ határain túlra.
(A következő részben ez a kapu lesz a téma.)
