Kira autóbalesete után iszonyatos fájdalmakkal szembesült, a következő rész a fájdalomról és a küzdelemről szól. Az előző rész itt olvasható!
Öt hétig gyakorlatilag csak feküdni tudtam. Először a második héten még Bécsben ültetett fel két gyógytornász. Ami egy külön mutatványnak is elment volna. Az egyik az ágy egyik oldalán, a másik a másikon, hogy elkapjanak, ha borulnék. Oldalra borítottak először, mint a kismamákat szokták, majd a nagyon menő mindenfelé mozdítható ágyamat felemelték kb. 60-70 fokig, és onnan a két gyógytornász lényegében a vállamnál és a fejemnél tartva feltolt ülésbe. Huh... még most is megizzadok, ha visszagondolok. Ebben az állapotban kb. 20-30 másodpercig tudtam maradni, mert iszonyúan hányingerem volt és szédültem. Állítólag a koponyasérülés miatt. Szóval nem futkostam egy ideig semerre.
Bár a lábaim hivatalosan nem sérültek meg, mégis az egész testem hihetetlenül legyengült. Háton feküdtem mindig, kicsit féloldalas pozícióban jobbra dőlve. A bal vállam és karom alátámasztva párnákkal, bár lényegében ez nem sokat változtatott a nyűglődésemen. Minden érintés fájt. Minden mozdítás. Szörnyen.
Persze voltak ebben is hullámok. A gyógyszer utáni első órában csak finoman, tompán akart szétrobbanni a felsőtestem. De sajnos gyógyszert csak 3-4 óránként adtak. Az intenzíven fekve még nem annyira értettem a rendszert, hogy mennyit és milyen időközönként kapok, hisz sosem szedtem ennyi fájdalomcsillapítót azelőtt. Egy idő után rájöttem, hogy ha csengetek, és mondom, hogy gáz van, akkor hoznak többet is. Hát akkor ezek után szóltam is mindig és nem érdekelt, hogy ez mennyire ártalmas, csak tompuljon végre.
Sajnos nem mindig tompult. Az első egy-két hétben fájt a legdurvábban a hátam. Egy tömbben az egész. Minden egyes porcikámat éreztem. Irdatlan mennyiségű és erősségű ütést kaphattam, valószínűleg emiatt. Meg gondolom a törések. Senkinek nem kívánom. Annyira fájt, hogy nem is tudtam sírni. Nem volt erőm hozzá. És persze ilyenkor aludni sem. A legnagyobb vágyam az volt, hogy legyen egy kis szünet, hadd lépjek ki a testemből egy kicsit, hadd szűnjek meg a létezésben. Nagyon őszintén, voltak olyan hullámaim, leginkább az első két-három hétben, amikor azt éreztem, hogy lehet, hogy ezt én nem fogom tudni végig vinni. Bennem már nincs több erő. Hogy könnyebb lett volna, ha vége lett volna az egésznek. … rossz vicc, de sajnos nálam eléggé igaz volt, hogy az élet sokszor jobban fáj, mint a halál.
Szeretek élni, és tényleg elég sok motivációm volt és van a folytatáshoz. De az első héten, mire eljutottam odáig, hogy megszokom, hogy állandóan üvölteni tudnék a fájdalomtól, illetve még azt se, mert az összes erőm elment lényegében, akkor azért nem vágytam annyira a továbbiakra. Nagyon mélyen megéltem, hogy tényleg könnyebb lenne, ha vége lenne. És mivel sokszor éreztem, hogy én ezt tényleg nem bírom már ki, valahogy el is tudtam volna fogadni azt a verziót is.
A legkeményebb szakaszok éjszaka jöttek. Az idegek is sérültek a vállamban, karomban, és ezek, mint kiderült a mozdulatlanságban fájnak a legjobban. Bár nappal sem mozogtam túl sokat, de éjjel nyilván még sokkal kevesebbet. A legrosszabb az volt, hogy minden rossz érzés a hátamba csoportosult, mintha egy pontba hasított volna. Szörnyen fáradt voltam. Viszont ebben az érzésben képtelen voltam elaludni. A tudatalattim azt hiszem eléggé a túlélésen dolgozott, és arra jutottam, hogy ha ezt a kvázi egy pontba tömörülő fájdalmat eloszlatnám az összes testrészemen, azt biztos könnyebb lenne elviselnem. A tompa nyomást meg lehet szokni, és el lehet benne aludni. Kicsit talán furcsán hangzik, de elképzeltem, ahogy, mint valami sárgolyót szétkenem a fájdalmat az összes testrészemen. És ez tényleg segített! Tényleg tudtak segíteni az egészséges részeim a sérülteknek. Én magam sem értem, hogy hogyan, de el tudtam aludni. Bár maximum 2-3 órára, amikor is újra kezdődött az egész elölről.
Az ébren töltött éjjeli és nappali óráimban a „sárszétkenős” technikámon kívül volt még egy fontos kép, ami számtalanszor segített az elviselhetetlen érzésekben. Elképzeltem, hogy egy kisgyerek vagyok, aki beteg vagy megsérült, és szenved. De jön az erős apukája, felveszi a nyakába, és sétál vele. A bénító fájdalmát nem szüntette meg, de rengeteget jelentett neki, hogy legalább vele volt és vitte magával. Néhány gondolat, amire jutottam mindezek után:
1. A fájdalom az élet jele, ha fáj a tested, akkor biztosan élni akar és gyógyulni.
2. A fájdalom a védelmi rendszerünk része, megmutatja, mire kell jobban figyelned.
3. Meg lehet küzdeni a fájdalommal, még akkor is ha szerinted nem vagy rá képes.
4. És fel is lehet adni. A halál sajnos elég sokszor győzött az élet felett.
5. A lélek, tudat és a test közös munkájának gyümölcse, ha múlik.
6. Az éjjel mozdulatlansága és látszólagos nyugalma hozta számomra a legelviselhetetlenebb állapotokat.
7. Rengeteget segít az, hogy tudod, az éjjel után jön a nappal. Akármi is történjen, ez így lesz.
8. Én rettegtem a nem csillapítható fájdalomtól. És most, hogy már nincs velem, igazából újra rettegek, de! Emlékeimben azért még él az erőm, ami a fájdalommal együtt jött és győztem. Hú de nagy kincs ez az emlék!
9. A legmélyebb állapotban nem létezik az az ember, aki csillapíthatná a rossz érzést. Ott egyedül vagy. Bátorítást, törődést kaphatsz, de a legégetőbb részről valószínűleg fogalma sem lesz senkinek igazán. Én hiszek Istenben, akinek a lánya vagyok. Aki életre hívott engem. Ebben a kiszolgáltatott állapotban a legtermészetesebb kép bennem a fentebb leírt apa-lánya kapcsolódás volt. Azt hiszem, a félelmem ennek segítségével valamelyest csökkent. A biztonságérzetem pedig egy kicsit nőtt. Az egyik legnagyobb ajándékom az egészben ez a lelki kapcsolódás, az apai szeretettség érzése volt. Hogy tudtam, hogy a legnagyobb szörnyűségben is velem van Isten, és neki is brutálisan fáj, ami velem történik.
10. Volt, hogy órákig, napokig tartott mire találtam egy kevésbé fájó fekvési pozíciót, de találtam és örülök, hogy nem adtam fel közben.
11. Minden sérülés más. Minden megélés más. Minden ember más. Minden gyógyulás más. Ez egyrészt rémisztő, másrészt ez adja a reményt.
Folytatás következik...