Varga László kaposvári püspök még február elején tartott előadást A keresztény értelmiség felelőssége 2018-ban címmel. A kulcsszó, a felelősség korunk szótárából teljesen kiveszett fogalom, mely már első hangzásra is földbe dönget hatalmas és teljesíthetetlennek tűnő követelményrendszerével. Általános tendencia, hogy akár munkahelyről, családról vagy párkapcsolatról beszélünk, nem ismerjük a felelősségvállalást (akinek nem inge...!), vagy talán csak tudat alatt, de tűzzel-vassal tiltakozunk ellene.
Ráadásul a jelenség nálunk keresztényeknél is tömegesen burjánzik. Pedig korántsem mindegy, hogy magunknak vagy egymásnak élünk?- teszi fel a kérdést Varga László atya. És mintegy választ ad mindenki kedvenc Nemecseke, Vecsei H. Miklós egy korábbi interjújában: „ne az legyen a prioritás, mit érünk el az életünkben, hanem hogy mennyit tudunk adni másoknak.”
Varga atya előadása az alábbi linken teljes egészében visszanézhető. A lustább, avagy örök kényelmes olvasók kedvéért most mégis idézünk pár gondolatcsírát, már csak azért is, mert miután a felelősség mélységesen riasztó terhén túltettük magunkat, talán végre elkezdjük felismerni, hogy az egész értünk van. A nehézségből pedig így lesz egy szempillantás alatt áldás. László atya szerint, ahhoz, hogy ide eljussunk meg kell tapasztalnunk az igazi közösséghez tartozást, hiszen csak így tudjuk észrevenni a felelősségvállalás elengedhetetlenségét. Az a közösség, amelyik azonban zárt elittudatban él az a későbbiekben is csupán egy fejlődni nem képes elitklub marad. Befogadóvá és nyitottá kell válnunk, a párbeszéd tereivé, ahol a másként gondolkodóknak is helye van, ahol az ateista társak kritikáit is saját javunkra tudjuk fordítani. Olyan közösségeket kell létrehoznunk és gyümölcsözővé tennünk, ahol a konfliktusok nem a szakadék mélyítésére vannak, hanem arra szolgálnak, hogy a kapcsolatok meggyógyuljanak, és új szintre emelkedjenek.
„Kultúránk tömegesen gyártja a leselejtezett embereket (…) csak egy adathalmaz vagyunk és a nevünk mögött már nem számít a személy…” Folytatja panaszosnak ható mondandóját a kaposvári püspök. S valóban sokak által mantrázott felismerés, hogy egyre inkább elfogyunk a személytelenségben, és akármennyire is érezzük a harmónia megbomlását ugyanúgy „építjük a rendszert”, amire az a fránya, megálljt soha nem ismerő technikai forradalom is rásegít. „A mai világban mindennél könnyebb elveszíteni Istent, mert ahogy felkelünk reggel, már a lefekvésig be vagyunk programozva. Voltaképpen csak túlélünk.” hívom segítségül újra az egyébként mélyen hívő Vecseit.
A technikai fejlődés pozitív hozadékain túl olyan súlyos problémákat is magával hozott, mint az azonnaliság és az állandó versengés – folytatja elmélkedését Varga László püspök. Az élet számos területét eluralja a türelmetlenség, amely aztán személyes kapcsolatainkat is megmérgezi. Erről beszél előadásaiban a népszerű pszichológus Tari Annamária is, aki elsősorban a „digitális bennszülöttek” generációit tartja a legérintettebbeknek. A digitális világ ahhoz szoktatott minket, hogy minden azonnal elérhető, letölthető, kikapcsolható. Ezt próbáljuk átvinni a való világba is, érzelmi szükségleteink azonnali kielégítésében bizakodva. Mire azonban szembesülünk vele, hogy az offline tér ennél sokkal lassabb, már felment bennünk a pumpa, ingerlékenyek, irritáltak és dühösek vagyunk. Mindent azonnal akarunk, mint egy toporzékoló kisgyerek.
Sokunk által megélt érzések az előbbiek, mégsem jön a várva várt változás. Már félsikerként éljük meg, ha eljutunk egyáltalán a felismeréshez, észrevesszük, hogy ez így nem mehet tovább. Hirtelen óriási tettvágyat érzünk, hogy elinduljunk egy teljesen új úton, ahol már nem a leselejtezett emberek gyárának lakói vagyunk. Aztán valahogy mégis visszaesünk, egy két nap, esetleg hét és ismét azon kapjuk magunkat, akaraterőnk megint csak alul szerepelt. Te hogyan éled ezt meg? Ki tudsz lépni a személytelenségből? S mégis hogyan lehetséges korunk tömeggépezetében – nem csak nevünkben, hanem viselkedésünkben is – emberinek és felelősségteljes személynek maradni?