Gondolatok a Bibliáról – táruljatok fel kapuk (24. zsoltár)
Az előző részben azt ígértem, hogy egy bizonyos kapuról és a rajta való titokzatos átkelésről lesz szó. Ez nem más, mint a földi élet határát szimbolikus módon lezáró kapu. Arról a kapuról van szó, ami a célszövegben, a 24. zsoltárban, de az Édenkert esetében is, tüzes karddal őriz az odaállított kerub. Ezt a kaput az ember mindig félelemmel említi, és lehetőleg nem közelíti meg. Amikor a közösség bűneit a bűnbak nyakába varrva a pusztába űzték, azt jobb híján tették, emberi erővel ennél távolabbra nem lehet a bűnöket juttatni. Erről a kapuról egy hasonlatban beszél Jézus, hogy könnyebb a tevének a tű fokán átjutni, mint ezen a gazdag embernek (Isten Országába). Tegyük hozzá, hogy bár Jézus mondása alapján azt érezzük, a szegény embernek ez könnyebben megy, valójában senki sincs irigylésre méltó helyzetben.
A kapu túloldalát gyakran, mint egy megszentelt hegycsúcsot ábrázolja a Szentírás. Ennek háttere, hogy az arám nyelv a szabadság szót a nagy tér élményéből alkotta meg. Ilyen kiemelt térélménnyel a pusztában, illetve hegyek csúcsán találkozott. A Jelenések könyvének részletgazdag leírása a mennyből alászálló Országot hegycsúcson levő városként írja le, melynek 12 kapuját sohasem zárják be, ellenség mégsem jut be oda. Jelenések-beli szöveg is a kapuk tárgyalására fókuszál, a kapukat említi legtöbbször.
Ennek egyszerű oka, hogy a Kapu az, ami elválasztja és összeköti a két világot - ezt, amiben élünk, és a másikat, amiről csak vágyaink, sejtéseink és kinyilatkoztatásunk van. A kapu megtalálása és a rajta való sértetlen átjutás valójában az örök élet megszerzését jelenti, a kereszténységgel párhuzamos elgondolások e kapu őreiként a mi kerubjainkhoz hasonlóan szintén emberfeletti lényeket állítanak (a Gilgames eposz szárnyas skorpióembereket, máshol sárkányokat, tehát különböző népek hagyományai mind-mind élénk fantáziával írják le, milyen akadály, őr teszi lehetetlenné az odajutást).
Az Ószövetség jelentős előrelépést tesz. Kifejezi több alakalommal is, hogy a kaput inkább az emberi tökéletesség hiánya teszi átjárhatatlanná. A 24. zsoltár négy kritériumot említ: ártatlan kéz, tiszta szív, hiábavalóság felé nem forduló lélek, hamis esküt nem mondó száj. Aki a szentmise eleji négytagú, közösségi bűnbánati szövegre gondol, megtalálja ennek párhuzamait: gondolat, szó, tett, mulasztás. Az ártatlan kéz triviális kép, a helyes cselekvést fejezi ki. A tiszta szív a helyes szándékot szimbolizálja, ami a gondolat és az akarat együttese. A hibavalóság felé nem forduló lélek talán kissé elvontabb, de a négyes párhuzam segíti a megértését: a mulasztásokra, a céltalan tettekre, pótcselekvésre, szenvedélybetegségekre, és az ókori nyelvezetben speciálisan a más istenek tiszteletére utal. Istenhez képest minden hiábavalóság, és aki bármi másra túlzottan fókuszál, az bálványimádó - mondja az ókori ember logikája. Kultikus áldozatok nélkül is, az elpazarolt időt is a hűség hiányaként ragadta meg. A hamis beszéd szintén nehezen félreérthető, a verbális kilengéseket fedő szókép.
Aki ilyen, elnyeri Istentől jutalmát. Itt esetleg beindulhat az ember fantáziája, milyen jutalomra is lehet gondolni. De természetesen, semmi váratlanról nincs szó. A jutalom az, hogy átjuthat a kapun és színről-színre láthatja Isten arcát, amit keresett. Isten arcát nem lehet látni anélkül, hogy aki látja, meghalna - mondja JHVH (az ószövetségi Teremtő) Mózesnek. Ennek fényében talán érezhető, hogy ez a jutalom az emberi lehetőségeket felülmúló kegy, nem más, mint az el nem múló élet. A szöveg faék egyszerűséggel azt mondja: azok fogják megkapni az áldást - és alkotnak egy nemzedéket - akik keresik Isten arcát. A nemzedéket mi sajátosan olyan közösségként értjük, akik azonos időben élnek. A szó ennél kicsit univerzálisabb, bármilyen, azonos tulajdonsággal rendelkező tagok közösségére utalhat, a tulajdonságot a szövegkörnyezet mindig meghatározza. Itt azokra kell közösségként tekinteni, akik keresik Istent - ők lesznek a népe. Jézus Isten országáról mondott tanításaitól ez gyakorlatilag nem különbözik.
A kapu azonban zárva van.
Ez volt a régi és a modern korok emberének konstans metafizikai élménye. Valahol bennünk van a tudat, hogy ezt a kaput Isten nyithatja ki, ember nem. A Zsoltár ugyanezt hangsúlyozza. Ha jön a Seregek Ura, neki feltárulnak még ezek a kapuk is, ő szétfeszíti a valóság kereteit, számára nincs zárt ajtó. Valahol ezt vezeti fel már az 5. vers felségcíme is: az áldást a "szabadító" Istentől kapják az arra érdemesek. Ezt a szót az pusztai ember térélménye, a sötét völgy és a puszta differenciája ihlette, a "szabadító" nyers fordításban: az, aki a teret feltágítja. A konkrét szöveg a kapuk felnyílását sem hétköznapi módon írja le. Nemcsak az ajtók nyílnak ki, hanem a kapuk fejei (kb. szemöldökfa, párkány, zárókő) is felemelkednek, a kapu mintegy szétesik, megszűnik Isten érkezésekor. Ennek az intenzív bevonulásnak a következménye az, amit a Jelenések szerzője említ, hogy többé nem lehet bezárni.
A Jézust követő generációk burjánzó mesevilágot építettek az alvilágra leszálló, majd a feltámadás után a mennybe felmenő Jézus útját illetően, de mindkét kapu elérésekor ennek a zsoltárnak a soraihoz nyúltak. A keleti kereszténység ikonjain Jézust az alvilág bejáratánál ábrázolják hasonló helyzetben: dicsőség-aura veszi körül, és mindkét lábbal rajta áll a kidőlt kapuszárnyakon - ezzel fejezve ki azt, hogy Jézus győzött a halálon.
Azt, hogy Jézus a Mennyek Országának bejáratát hasonló módon bezárhatatlanná tette, sehol nem ábrázolják, pedig Jézus épp ezért szabadító, felnyitja azt a kaput, amin át ebből a világból Isten állandó közelségébe juthatunk.
