Honnan kaphatsz erőt, amikor a teljes reménytelenség vesz körül? Hogyan tekinthetsz felfelé a fájdalmak mélyéről? Kira folytatja történetét és arról ír, hogyan jutott előre a felépülésben, lépésről lépésre. Az előző részt itt találod!
Végre. Végre nem érzem, hogy nyilall a testem. A fejem épp a megfelelő szögbe került. Most nem érzem, hogy mindjárt kitörik a nyakam. Valahogy a karom se érzem annyira fájdalmasnak. Hú, de szuper. Ilyen is van. Most nem szabad megmozdulni… Na de ebben a mozdulatlanságban meg a fenekem és a derekam zsibbadt el totál. Ahh. És a zsibbadás egyszer csak átvált fájdalomba. Jajj. Bár az jó, hogy ez már kezd hasonlítani a „hétköznapi” jellegű problémákhoz. Ez már előrelépés!
Sokszor említettem már, hogy a legnagyobb célom főleg ebben az öt hetes fekvő állapotban az volt, hogy túléljem a pillanatot. És az előbb leírt nyugvó pozíciót megtaláljam. Ez nagy munka volt nekem. Számtalanszor néhány cm-nyi mozgásról volt itt szó. Rengeteget számított. És a legtöbb esetben segítséget kellett kérnem hozzá. Hogy kicsit feljebb, kicsit jobbra, kicsit balra húzzanak el. Ezt mindig lepedőstül oldották meg. Az ágy vajon milyen szögben megfelelő? Én magam sem tudtam mindig. Ha túl magasan voltam, nagyjából 60-70 fokos szögben, sokszor elkezdtem szédülni. És a nyakam is jobban fájt. Ha lejjebb voltam, akkor meg részben az zavart, hogy kb. nem látok semmit, csak a plafont. Másrészt meg akkor általában egy idő után elkezdtem nagyon zsibbadni. De a szöget legalább tudtam magamnak állítani. Vicces ez így utólag. A nappali és az éjjeli ágybeállítás között 20-30 fok különbség volt. Tehát ha nappal volt, történtek az események, akkor azért mégis feljebb ültem, hogy lássam az embereket, tudjak nyelni, meg egyáltalán. Mégiscsak nappal van. Este 8 után meg lejjebb engedtem. És ezzel már éjjeli üzemmódba is kapcsoltam. [Jajj… most nagyot nyelek. Nehéz ezekre a pillanatokra visszagondolnom.]
Hivatalosan minden reggel átöltöztettek és átcserélték az egész ágyneműmet. Itt volt az első mozgatás. Ekkor az egész ágyat leengedték vízszintesre, néha még az alá is. Engem jobbra döntöttek, majd balra. Ami sajnos eléggé fájt, ahogy megmozdult a nyakam, és kicsit lógott is a fejem. Azért az a lepedőcsere komoly ügyességi feladat volt az ápolók részéről.
Bár fájt közben, de utána mindig jobban voltam egy hangyányit. Jó volt, hogy megmozdítottak. Most, hogy már simán tudok járkálni, igazából már nem tudom teljesen visszaidézni, milyen is volt egy ágyban feküdni 0/24. Néha azt álmodtam, hogy pisilnem kell, és kiugrok az ágyból, és futok a WC-re. És olyan is volt, hogy amint felébredtem, megvolt a mozdulat, mikor indulsz. Csak az én testem ugye nem indult. Amikor ebben az állapotban voltam, nem is gondoltam arra, milyen a „normális” mozgás. Ez jó volt. Másként asszem még többet sírtam volna.
Bécsben ültetett fel először két gyógytornász, erről a mutatványról már írtam korábban. Hatalmas dolog volt nekem, hogy kb. 20 mp-ig ülve tudtam maradni. A második héten egyébként a napi egy felültetésen túl vérkeringést serkentő légző- és lábgyakorlatokat csináltunk.
Budapestre érkezve az első nagyon jó élményem a gyógytornászom volt. Nagyon kedves, nagyon profi, nagyon türelmes lány volt. A hangja is csak úgy csengett. Tényleg öröm volt vele tornázni. Lépésről lépésre haladtunk vele 2 hétig. Általában csak akkor voltam képes felülni, ha előtte fél órával egy nagy adag fájdalomcsillapítót beszedtem. Maga az, hogy oldalra fordulok, lábak előre, felemeljük az ágyat, én vállból feltolom, és tartom magam fél percig, úgy nagyjából egy 30-40 perces futással ért fel nekem energia szinten. Tartanom kellett a fejemet, a derekamat, a hátamat, hogy ne dőljek el. Az ugye nem lett volna túl szerencsés, lezúgni az ágyról. Ahogy függőlegesbe kerültem, rögtön szigorúan felfelé kellett nézni. Hasba venni a mély levegőt, szájon pedig ki.
Nekem ezek ellenére szörnyen hányingerem volt, és nagyon fájt a nyakam. A fejem súlya ugye nyomta szegény törött gerincemet. Aztán meg elég hamar el is kezdtem szédülni. Amint jeleztem, hogy asszem eljutottam a határig, azaz mindjárt elájulok, azonnal lefekhettem, hála az égnek. Elhitték nekem, nem volt gáz.
Amikor úgy volt, hogy két hetes állapotomban újra megműtenek, az altatóorvos eléggé rám ijesztett. Azt mondta, minél többet kéne ülnöm, meg légzőgyakorlatokat csinálnom. Serkenteni kell valahogy a vérkeringést. Mert máskülönben a műtét után sokkal lassabban fogok felépülni. És az altatás is kockázatosabb. Ettől eléggé betojtam. Hogy mégis hogy oldjam én ezt meg, ha gyakorlatilag mindig max. 1 perc után leszédülnék az ágyról?
Egy idő után már a látogatóimat is befogtam, hogy segítsenek nekem felülni. A cél annyi volt, hogy minél többször és minél tovább bírjam. Minden nap mértük stopperrel, hogy hány percig megy. Komolyan, mint valami cooper-futásnál! 1-2-3 perccel tudtam tologatni a határokat naponta. Egy 10 perces session után én úgy elfáradtam, hogy huu. De annyira tudtam örülni is! Hisz 3-4 nappal azelőtt ugyanez csak 1 percig ment… Ömlött rólam közben a víz, fájt nyakam. Fájt a hátam. Igazából fájt minden. És még az energiám is teljesen kiment. Ahogy visszafeküdtem, azonnal jegelni kellett a vállam, karom, fejem. Le kellett valahogy nyugtatni a testemet. Szerencsés esetben ezután el tudtam aludni.
Mivel éjjel általában annyira nehezen tudtam elaludni, néha próbálkoztam ezzel a trükkel. Hogy alvás előtt közvetlenül lefárasszam a testem egy kis üldögéléssel. És volt, amikor tényleg bejött.
A második műtétemet a nyakamon már Budapesten tervezték egy szerdai napon. 8-kor lett volna hivatalosan a dolog. Fél 9 környékén bejött hozzám a sebészem és egy altatóorvos. Én „síkideg” voltam. Közölték, hogy mivel 5-6 bordám és a szegycsontom is el van törve, hasra fektetésnél a műtét túl kockázatos lenne. Elmozdulhatnak a bordák, átszúrhatják a tüdőhártyát. Légmell alakulhat ki. Ami nagyon fertőzésveszélyes.
Én azt sem tudtam, hogy a bordáim is el vannak törve… Megkérdezték, hogy így vállalom-e a műtétet. Kicsit úgy hangzott, hogy ha már mindezt túlélted, akkor végül is, most már minek? Gondolom, ez a protokoll, meg kell mindent kérdezni. De azért mégis. Nyilván (meglehetősen flegmán) annyit válaszoltam, hogy akkor tolják el 3-4 héttel. Addigra összeforrnak a bordák.
Mikor végre kiment mindenki, én újból nekiálltam zokogni. Mivel ezzel a műtéttel nekem azt ígérték, hogy tompulni fog az elviselhetetlen fájdalom a karomban. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fogom én ezt még 3 hétig kibírni. Azt a fájdalmat, amire nem hat a gyógyszer. Üvölteni tudtam volna a feszültségtől. Elegem volt. Azt akartam, hogy legyen végre vége. Én már nem bírom ezt. Vissza akarom kapni az életemet. Mi történik velem? És miért kerültem én ebbe az egészbe bele? Miért én? Mit csináltam? Mikor? Mikor lesz vége? Mikor tűnik el minden fájdalom?? Elegem van! Unom az egészet! Unom, hogy mindenre várnom kell! A rohadt életbe. Hagyjuk abba. Gyógyítsanak meg. Most. Holnap haza akarok menni. Értsenek már meg. Szűnjön meg. Az egész. Vagy mondjanak már egy fix dátumot. Amikor újra minden a régi lesz…
Nagyjából 2-3 órás hisztéria után az ég újra küldött nekem valami olyan erőt, motivációt, hitet és lendületet, amit most is nehezen fogok fel. Mint amikor kidöntöd a falat. Eltolod a hegyet. Átugrod a szakadékot. Vagy legalábbis elhiszed, hogy meg tudod csinálni. Már miért ne tudnád. Azt éreztem, semmi sem lehetetlen. Akkor ennek a fájdalomnak a megszüntetése sem lesz az. Én ugyan mindent megteszek érte. Felülök naponta tízszer. Max. egy hetet adtam magamnak a járásra. Megcsinálom. Rágugliztam, hogy hogyan forrnak a csontok gyorsabban. Arra kellett ugye várni a műtétnél. Nagy szerepet játszott, hogy egy jó barátnőm, Adri, pár nappal azelőtt elmesélte, hogy a törött lába feleannyi idő alatt összeforrt, mint a nagykönyv szerint kellett volna. Ő gondolatban elképzelte, ahogy a csontjai összeforrnak. Hát akkor nekem is menni fog.
Megrendeltem háromféle vitamint, kerestem a terápiás kezeléseket. Olvastam millió cikket. Oxigénterápia, aromaterápia, manuálterápia, meg már nem is tudom. Végül maradtam a vitaminoknál, rendeltem szezámolajat, növényi olajokat, riasztottam apukámat, hogy másnapra legyen meg minden. És a másik nagyon fontos: Vizualizálnom kell, ahogyan a bordáim szépen növekednek, forrnak össze. Rákerestem neten, hogy pontosan hogy is néznek ki a bordáim… Meglesz. Napi minimum 15 percig erre fogok gondolni. Végül is van időm... Akkor, én, ott elhittem, hogy ez meglesz. Én meg tudom csinálni. És tudom, hogy az angyalaim is segítenek nekem. Olyan erő volt bennem, hogy még most is beleborzongok. Azt mondtam magamnak, hogy legfeljebb 2 hét múlva újra megcsináltatom a CT-t, mert addigra össze fognak forrni a hülye bordák. És akkor megműthetnek végre. És haladunk, és mehetek haza. Mert haza akarok menni.
Nagy lépés volt ez a nap a következő időszakra nézve. Ténylegesen felgyorsult ezután a mozgásom fejlődése. Azt nem mondom, hogy folyamatosan felfelé ment mindig. Voltak továbbra is hullámvölgyek és hegyek is. De hatalmasat lökött rajtam.
