Gondolatok a Bibliáról – a feltámadás és a bűn (Zsid 9)
A bűnökkel kapcsolatos sorozat utolsó részében egy egzotikus, ám éppen részletessége miatt útvesztőszerű összhatású részt választottam, a Zsidókhoz írt levél 9. fejezetét. Igyekszem egy átkaroló manőverrel kiemelni a szöveg fő szálait, hogy a végére ezek a szálak egymásra találjanak.
A szertartások
A Szentélyben levő eszközök és szertartások felidézése kettős célt tölt be. Egyrészt emlékeztet, hogy volt Jézus előtt is út Istenhez, amit ha valaki pontosan betart, akkor az élet egyes, kiemelt pillanataiban Isten elé járulhat. Ez az ószövetségi kapcsolattartás Isten léptékéhez van igazítva. Ezen az úton az ember alig legyőzhető akadályokba ütközik, emberi mivoltának terhétől nem képes szabadulni. Másfelől viszont ez az út mérce. Hozzá mérve válik nyilvánvalóvá, hogy a Jézus által képviselt és általa bezárhatatlanná tett út mennyivel inkább az ember léptékéhez van igazítva. Hozzá mérve érzékelhető az engedmény rendkívüli kalibere: Isten lemond az őt megillető külsőségekről. A kapcsolattartást, az örök életet és a kapcsolatot terhelő bűnöket illetően egyaránt.
Az engedmény ára is Isten léptékét képviseli: a pap által feláldozott bakok és bikák vérét kell mérni Isten Egyszülött Fiának véréhez, ahol azonos és egy a főpap, az áldozat és az áldozatot elfogadó Isten.
A szabályok
Vannak régi, erős szabályok. Ezek olyan szabályok, amik a szövetségnél erősebb, ősi szabályok, amelyek a morális univerzum kozmikus állandói. A szövetség megkötése, felbontása, vagy megújítása mit sem változtat rajtuk. Pl. "vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat". Ez valami ősi, emberi meggyőződés, az emberi mivoltunkkal egyidős belátás, mely a morális kérdések súlyát szinten tartja évtízezredek távlatában. A kiontott és engesztelésül felajánlott vér minőségének léptéke azonban az érte várható elengedés léptékét sokszorozza.
A másik hasonló szabály: "a végrendelet csak a halál esetén érvényes". Ez szerintem utánozhatatlan frappáns módon fejezi ki, miért kell Jézusnak meghalnia - életműve, hagyatéka életében nem tudna érvényt szerezni magának.
A sátor
A sátorról sokan sok mindent el szoktak mondani. A legtöbb magyarázó elkerüli hangsúlyozni, hogy a sátor a kozmosz szakrális modellje. Ezt cáfolni csak a "mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásba, hanem magába a mennybe ment be Krisztus" teljes elhagyása mellett lehetne. A kozmosz koncentrikus régiókból áll: a világot kívül körülveszi a káosz. A káosz pusztasággá szelídül (ide űzik a bűnbakot, a végső elkülönítettségbe), mely a tábor (város, ország) határáig tart. A tábor központja a szent sátor. Ennek van egy előkészítő sátra, és van a legbelső rész, ez utóbbi a menny, melyben kiemelt helyen áll Isten trónja. Ezt a kozmoszmodellt szem előtt tartva figyelemreméltó Jézus bevonulása Jeruzsálembe, a keresztre feszítése során a városból történő kiűzetése, és ezen fejezet szerzőjének rendszeralkotó értelmezése, mely mindezt némi térbeli és időbeli távlatból szemlélve az eseménysort az örökké zárt kapuk végleges feltárásaként és a mennybe való bevonulásként foglal össze.
A 10. vers a szertartásokat külső rendelkezéseknek nevezi. Nem mondja ki, hogy Krisztus szertartása belső, mert megtestesülését, egész életét, és különösképpen halálát és feltámadását egyértelműen szertartásnak látja. A fenti koncentrikus kozmosz-modell fényében érthető, hogy a belső miért lényegesebb a külsőnél: az egyik az előszobában zajlik, a másik a mennyben.
A szálak végei
Néhány szál még mindig szétlóg. A fejezet kijelenti: "egyszeri áldozatával végleg eltörli a bűnt". Ha van ősi szabály, akkor ez alapvető axióma. A római levél szerzője ugyanezt az Ádám-Krisztus párhuzammal ragadja meg: az első ember bűnét az új ember állítja helyre. A Teremtő saját belső fórumán tisztában van vele, hogy a kozmosz működése, a benne mozgó erők, az azokat szabályozó ősi, mozdíthatatlan morális törvények, kozmikus fizikai állandók megszabása végső soron az ő aktusa. Ő hordozza érte a felelősséget ("másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni"). Ezért a helyreállítását sem bízhatja másra, az Isteni léptékű univerzumot az ember porszemnyi, éves ciklusban végzett korrekciója nem képes pályán tartani. Az idők teljességében Isten vállalja magára a kozmosz bejárását, és ebben a szertartásban rendezi azt a problémát, amit teljes léptékében felfogni sem tudunk.
A szöveg az újabban ismét felelevenített "sokakért" kifejezéssel zár. Jelezve, hogy Krisztus csak azok bűnét veszi el, akik elengedik a sajátjukat. Isten - kozmikus felelősség ide, emberi szintre alázkodó engedmény oda - az ember belső szentélyébe, a végső döntéshozatal misztériumába nem lép sem évente egyszer, sem a világ fennállása során sohasem. Ő tiszteletben tartja az általa számunkra elkülönített intimszférát - ez a szentélybe be nem tolakodás Isten be nem avatkozásának titkos szertartása, amivel állandóan megszenteli és megkoronázza teremtményét.
