Megvallom, politológusként mindig is érdekelt a vezetés, a vezetők lelki alkata, és ahogy Csepeli György szociálpszichológus írja, „a hatalom anatómiája”. Tehát, hogy mit tesz egy emberrel a hatalom. Mekkora terheket kell cipelnie valakinek, aki magán túllépve egy közösség vezetői szerepére vállalkozik, és mit kényszerül ezért feladni önmagából, a személyes szférájából és az általa fontosnak tartott értékekből, szokásokból, kapcsolatokból.
Hiszen egy vezető sosem csak a maga nevében szól, mindig ott van minden szava mögött a közösség is, akiket vezet, képvisel, akiknek a nevében eljár. Illetve, hogy az általa képviselt emberek érdeke ne sérüljön. Ebben az értelemben is a hatalom: szolgálat. A jó vezető azokat szolgálja, akik megválasztották. Ezért nem mehet arra, amerre szeretne. Nem csinálhatja szabadon, amire kedve szottyan: kötelességei vannak, amelyek nagyon is behatárolják a mozgásterét, még akkor is, ha azokat örömmel és szeretettel végzi.
Jorge Bergoglio fiatal korában kiválóan tangózott, és saját bevallása szerint is szeretett gyönyörködni a nőkben, mint Isten legtökéletesebb teremtményeiben. Az argentin tangó tánctartását ölelésnek is hívják, de aki tanult tangózni, tudja: ez nem egy határok nélküli, egymásba olvadó ölelés. A partnerek között ott folyamatosan meg kell, hogy legyen egy keret, amelyet mind a ketten feszesen tartanak karjukkal. Ez a feszesség teszi lehetővé a táncosok közötti kommunikációt, ez a tér kettejük között, aminek révén megszülethet a tánc. Ezen a kereten belülre nem lépnek, sem el nem távolodnak a másiktól a keret határain túlra. Az argentin tangó alapvetően egy improvizatív műfaj, figurái sokkal kevésbé kötöttek, mint más latin táncoknak. Így a feleknek sokkal jobban egymásra kell hangolódniuk egy tánc során, és ennek a kommunikációs eszköze a feszes, de rugalmas keret.
Tangózni valakivel annyit jelent: megbízunk benne, és abban, hogy tudja tartani ezt a keretet. Nem fog elhagyni tánc közben és nem is akar többet tőlünk, nem lép közelebb annál, mint amit a tánc megenged. Viszont folyamatosan figyel ránk, és velünk együtt találja meg a következő lépést. Jorge atya argentin fiatalemberként nagyon értett a tangóhoz, de amikor bevonult szeminaristának, a tánctól el kellett búcsúznia. Viszont továbbra is ugyanazt a figyelmet és odafordulást élhette meg bárki, akivel beszélt, találkozott, akit lelki útján kísért, gyóntatott, vagy megáldott, mint fiatalkori tangó-partnerei.
Bárki, aki Jorge atyához fordul a filmben, érzi, az atya feltétel nélküli tisztelettel és elfogadással fordul felé: bármekkora bűnt követett is el, az irgalmat hirdeti neki. De azt is úgy, hogy annyira lép be mások életébe, amennyire azok behívják. Sokan éppen ettől a tiszteletteljes szeretettől bátorodnak fel, és magukat Jorge atya közelében biztonságban érezve hívják be lelkük legsötétebb mélységeibe, amit senki másnak nem mernek megmutatni.
Két okból is nagyon megrázó erejű volt a film: egyrészt láttam egy életet, amely tanúsítja, hogy a személyes kapcsolat az egyetlen igazi módja annak, hogy keresztényként az Úr eszközei legyünk és másokat szeretettel szolgáljunk. Amint nem vagyunk képesek a másikban meglátni a személyt, az embert, Isten gyermekét, elvesztettük ezt a kapcsolódást. A másik gyönyörű példa, ahogyan Jorge fiatal fiúként mond le életének legszebb szenvedélyéről, hogy cserébe Istennek élhessen. Az Isten pedig ez után az egész életét felhasználja arra, hogy a benne lobogó szenvedély legmagasabb rendű formáját mutassa példaként az egész világnak. Aki fiúként lemondott a gyönyörű lányok táncban öleléséről, pápaként a szegényekhez és kivetettekhez való odafordulásával a vallások közötti párbeszédével az egész világot öleli magához.
