Az előző fejezet folytatását írogatom éppen, füstöl az agyam és lassan ledobom a nem létező izomtrikómat is a gondolataim összegyúrásától. Merthogy gondolkodom, miképpen lehetne méltón befejezni egy párkapcsolat-krízis-önismeret témájú 3 részes cikksorozatot, mindenféle közhely nélkül, ívesen lekerekítve.
Mindent is megmondó hangvételű, receptszerű, 5 tuti tippet a boldog házassághoz nem tudok adni, főleg, hogy nem vagyok szakember. Erre azt hiszem, kismillió platform létezik - a hitelestől a kevésbé hitelesig.
Talán a megfelelő formája ez esetben egy terebélyes epilógus lenne, amelyben a reménnyel teli, bátorító jövőt ecsetelném, de álljon itt most csak néhány bekezdésnyi gondolat a teljesség igénye nélkül.
Nagyon nehéz leírni mindazt, amit személyesen megtapasztaltam ebben az időszakban Istenből.
Nehéz, mert borzasztóan könnyű lenne elcsépelt, valódi jelentésüktől régen megfosztott szavakat felsorolnom, amelyek alapvetően kifejezhetnék a megtapasztalásomat.
Ilyenkor szeretem olyan emberek gondolatait bevetni, akik szerintem sokkal frappánsabban megfogalmaztak már életigazságokat.
Lisieux-i Szent Teréz szavai járnak a fejemben most:
„Nem találhattam egyetlen olyan teremtményt,
ki ennyire szeret és nem hal meg soha.
Oly Isten Ő, ki felveszi a természetem, testvérem lett nekem (...).”
Felveszi a természetem. Biztosan mindenkinek mást mond ez a fél sor, nekem mégis azt üzeni, hogy van az az Isten, aki hajlandó ilyen mélységekig közel jönni. Akkor is, ha a mélyben iszonyú sok a fájdalom és a seb; de akkor is, ha minden idők legegészségesebb énrészével vagyok jelen éppen. A hangsúly a kapcsolódáson van.
Ilyen intenzív változásban, akkor, amikor egy-egy felismerés kapcsán darabjaira tud hullani az ember, az Ő szelíd, természetes jelenléte képes a legnagyobb csodákat véghez vinni ott, ahol én már semmit nem látok. Tényleg semmit. Szerintem ér úgy jelen lenni ebben a látszólagos mozdulatlanságban is, ahogy éppen vagyok.
A lelki utazásunk végén megfogalmaztunk egy konklúziót is, miszerint sokszor tekinthetnénk a kudarcainkra vagy hibáinkra megvető szemmel - és úgy is tekintünk időnként -, de ehelyett sokkal inkább előre visz bennünket az a perspektíva, ha felhasználjuk az ezekben rejlő potenciált a változásra; hogy a békalencsés mocsárból átlépjünk a híres Arnensee kristálytiszta vizébe.
Lassan az utolsó sorokat írom a Rébuszmentes övezet-ből. Miért ez a cím? Mert szerettem volna egy kicsit nehéz, időnként méltatlanul elcsépelt vagy tabusított témát megosztani a saját tapasztalatunk alapján. Őszintén remélem, hogy nem vált jobban elcsépeltté a téma a saját megosztásommal.
És milyen vendégszerző lennék én, ha nem a saját szentenciámmal zárnám az utolsó részt? Valószínűleg jó. No, de amellett, hogy csak remélni merem, senki nem dőlt a kardjába az utolsó rész elolvasása után, bízom abban, hogy az írásaimból ez átjött:
Minden összetörtségünk, sebzettségünk vagy életkorunk ellenére is képesek vagyunk a változásra, változtatásra és elég klassz dolog vállalni önmagunkért, a saját érzéseinkért a felelősséget, főleg, ha mindehhez társul fejenként két adag humorérzék is - hangozzék ez bármilyen közhelyesen.
„Képmására teremtett, botladozó csodák.” - olvastam valahol a napokban. Milyen kifejező mondat! Merthogy ilyenek vagyunk mi. És ez így van jól. Eddigi életem tapasztalathalmazából lehasíthatatlan igazságként viszem magammal tovább ezt.
A Rébuszmentes övezet első részét itt, a második részét pedig itt olvashatod.
