A zsinat és a pápa „felülírja” az evangéliumot?
Parolin bíboros államtitkárt, a pápa legközelebbi munkatársát megkérdezték, hogy a sok szeretet- és tiszteletmegnyilvánulás közepette mit szólnak a pápát érő kritikákhoz. Ő azt válaszolta: Ez bizonyos szempontból természetes annál, aki újat mond és tesz. A korábbi pápákat is illették emiatt kritikákkal.
A világ és az egyház történelmében minden újítót értek kisebb vagy inkább nagyobb kritikák, meg nem értések, támadások. A prófétákat és magát Jézust is illették vádakkal. Tanulságos Jeremiás próféta sóhaja: „Jaj nekem anyám, miért is szültél? Hogy perlekedés és ellentmondás embere legyek az egész ország számára? Az Úr így válaszolt: Erős ércfallá teszlek ez előtt a nép előtt. Harcolni fognak ellened, de nem győznek le, mert én veled vagyok – mondja az Úr.” (15,1,20-21). És Jézus is ezt jövendölte: „Nem nagyobb a tanítvány mesterénél… Ha a családatyát Belzebubnak csúfolták, mennyivel inkább a háza népét?” (Mt 10,24-25)
Mivel a Ferenc pápa életét kísérő vádak és kritikák mennyisége kiemelkedőnek látszik elődjeihez képest, ez sokakban kérdéseket váltott ki, s kutatni kezdték az okokat.
A vádak hátterében a II. Vatikáni Zsinat áll
Vajon a II. Vatikáni Zsinat milyen újításai ismerősek a legtöbb hívő - és sok lelkipásztor - számára? A liturgia megújítása, a közösségi szemlélet, az ökumenikus törekvések vagy a hívők és a papság kapcsolatának új látásmódja… De ezeken túl a zsinat több lényegi szemléleti változást hozott.
1. Úgy újított, hogy visszatért: az evangéliumhoz.
A II. Vatikáni Zsinat meghatározó alapelve volt, hogy az egyház megújulásának irányát az Evangélium és a Szenthagyomány adhatja meg. A zsinat tehát úgy újított, hogy visszatért az evangéliumi és apostoli gyökerekhez. (Az apostoli atyák kutatása ezekben az évtizedekben mélyült el, s ezekből új módon jelent meg a teológusok és a zsinati atyák számára az ősegyház élete, teológiája, liturgiája. Ilyen ismerettel a Tridenti Zsinat idején még nem rendelkeztek.) A zsinattal szembefordulók kifogásolták, hogy a zsinat eltért az egyház ősi hagyományától. Valójában a zsinat attól a „hagyománytól” tért el, amelyet a 16. században zajló tridenti zsinat határozott meg. De visszatért az egyház ősi evangéliumi hagyományához, és megtisztította az egyházat az évszázadok alatt rárakódott torzulásoktól, rétegektől.
2. A zsinat másik nagy szemléleti fordulata volt, amit utolsó dokumentumának címe fogalmaz meg: „Az egyház a mai világban” él, és lelkipásztori magatartásában változnia kell a kornak és kultúráknak megfelelően.
Sok hívőben és papban a mai napig rögződött a tridenti zsinat óta eltelt 400 év szemlélete. Eszerint az Egyház és annak tanításai, formái szentek és változhatatlanok.
Az egyháznak e megmerevedéséhez több tényező járult hozzá. Elsősorban a reformációval szembeni védekező magatartás. Abban a korban az egyháznak óvakodnia kellett a tévtanok beszivárgásától, s a szigorú szabályozások erre is szolgáltak. De az idők során a változást nem tűrő előírások számos káros következménnyel jártak. Példa erre e korszak egyik jellemző története, az un. „rítus vita”, mely az 1600-as évektől zajlott. Ekkoriban, főleg a jezsuita hittérítők a liturgia bizonyos másodlagos formáit a kínai, illetve az indiai szokásokhoz alakították. Más rendek kritikái, majd hosszabb egyeztetések után a pápai döntés betiltott minden alkalmazkodást, s a világ minden részén a római, latin liturgiát jelentették ki kötelezően használandónak. Ennek következménye volt többek között a nagyon előrehaladott kínai misszió összeomlása.
E századok fájó jellemzője volt mindazon irányok és teológusok elítélése, akik az egyház korszerűtlen formáinak megújítására tettek javaslatot. Emiatt tették indexre és ítélték hallgatásra a 18. században pl. A. Rosminit (akit azóta boldoggá avatott az egyház) vagy V. Giobertit és számos teológus kortársukat (később e gyanú miatt sújtotta ítélet Prohászka Ottokár egyik könyvét is). Hasonlóan történt ez a II. Vatikáni Zsinat előtti kor több kiemelkedő teológusával. Életük ragyogó tanúsága, hogy kivizsgálásaiknak vagy elítélésüknek idején nem illették éles kritikákkal a pápát, és nem hirdették világszerte a kor egyházának hibáit, hanem engedelmességükkel és alázatukkal példái lettek az egyház egységébe vetett hitnek (hasonlóképpen a történelem sok nagy szentjéhez). Később az egyház rehabilitálta őket.
Az egyház változatlanságáról való szemléletet gyakran támogatták más vonatkozásokban kiváló pápák is, mint XVI. Gergely, Boldog IX. Piusz vagy Szent X. Piusz. A változatlanság tudatát erősítette az I. Vatikáni Zsinatnak a pápai tévedhetetlenségről szóló (gyakran teljesen félreértett) tanítása, valamint a későskolasztika filozófiája, mely ugyancsak a merev szemléletet közvetítette.
Ilyen történelmi háttérben érthető, mekkora fordulatot jelentett a II. Vatikáni Zsinat, melynek tanítása szerint – szemben az eddigi elképzeléssel - az Egyháznak folytonosan változnia kell. Mert minden korban és kultúrában meg kell találnia, miként tudja lefordítani az evangélium örök igazságait a kor és a kultúra nyelvére. Kötelessége „szüntelenül vizsgálni és értelmezni az idők jeleit, hogy korszerű választ tudjon adni az örök emberi kérdésekre” (Egyház a mai világban = GS - 4. pont). Hiszen maga Jézus is erre adott példát: Ő Isten létére alkalmazkodott a korabeli zsidóság kultúrájához, nyelvéhez, és ezeknek megfelelően hirdette Isten örök igazságait.
3. A Zsinat az isteni kinyilatkoztatásról szóló konstitúcióban is a változás új szempontját fogalmazta meg.
Eszerint bár igaz, hogy a kinyilatkoztatás lezárult Jézusnak, illetve az apostoloknak halálával, mégis van fejlődés ennek területén is. Mivel az Egyház élete beágyazódott az emberiség történetébe, egy új történelmi helyzet új fénnyel világíthatja meg Jézusnak (vagy egyházának) egy korábban megfogalmazott tanítását is. Ennek alapján az Egyház „a századok folyamán az isteni igazság teljessége felé tart”: „az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével kibontakozik az Egyházban, és egyre teljesebb lesz az áthagyományozott tények és szavak értelmi megragadása” (DV 8). Az első századok, majd a későbbiek is, szemléletesen bemutatják a tanítás ilyen fejlődését (gondoljunk akár csak a Szentháromságról, avagy a Jézus istenségéről és emberségéről szóló tanítás lassú bontakozására).
4. Végül a Zsinat nagy újdonsága az előző korok erősen jogi szemléletével szemben, a tanítás az ember lelkiismeretének meghatározó szerepéről, a vallásszabadságról, valamint a nem keresztény vallásokról.
A nevezett témák egyik meghatározó kijelentése, hogy minden ember üdvözülhet, aki követi lelkiismeretét. „Isten azoktól sincs távol, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, s a kegyelem hatására arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – éppen nem az isteni kegyelem nélkül – törekszenek becsületesen élni.” (LG 16, vö. Nostrae Aetate)
Ugyancsak az evangéliumi-jézusi szemlélet megújítása nyilvánult meg a téves lelkiismerettel kapcsolatos tanításban is. Eszerint „nem ritka, hogy a lelkiismeret elháríthatatlan tévútra siklik; de emiatt még nem veszíti el méltóságát.” (GS 16, vö. 17) „Krisztus szavából és példájából okulva, az apostolok tiszteletben tartották a gyöngéket, még ha azok tévedésben voltak is.” (DH 11) – Ferenc pápát sok támadás érte azért, hogy ezeket az elveket alkalmazta: például a szinódusi családlevél megállapítja, hogy Isten nem kizárólag, sőt nem elsődlegesen a normatív törvény alapján ítéli meg az embert, hanem a lelkiismerete alapján. Vagy, hogy a gyóntatónak is irgalmas szeretettel kell a „téves lelkiismeretű” személyek (házasok) felé fordulnia, tudomásul véve, hogy ők honnan indultak, és az adott szintről kiindulva kell őket az igazság felé vezetni. Az ilyen és hasonló pápai vagy más egyházi megnyilatkozásokról a lefebvrista valamint a szélsőségesen tradicionalista katolikus irányzatok azt hirdetik, hogy ezek liberális tanítások, relativizálják a természeti és jézusi törvényeket, illetve elhomályosítják a hagyományos jézusi-egyházi tanítást, sőt szembefordulnak azzal.
A II. Vatikáni Zsinat tehát valóban „felülírt” számos korábbi egyházi rendelkezést, meghatározást, az evangélium szellemében (amint ezt a történelem korábbi zsinatai is tették). A Ferenc pápa elleni támadások egyik alapvető vádja: Ferenc pápa „semmibe veszi” a korábbi egyházi előírásokat. A pápaellenes honlapok sorra hivatkoznak, Ferenc pápát vádolva, olyan korábbi rendelkezésekre is, melyeket már Szent II. János Pál pápa vagy XVI. Benedek pápa „felülírt”.
Jorge Horta E. OFM, az Antoniana római Pápai Egyetem Jogi Karának dékánja így nyilatkozott ezzel kapcsolatban: A pápát kritizáló bíborosok és püspökök abból indulnak ki, hogy Ferenc pápának függenie kell az egyház korábbi nyilatkozataitól. „De ha minden új egyházi dokumentumot köteleznének az egyház korábbi nyilatkozatai, akkor az egyháznak nem lehetne történelme. Az egyház magisztériumának joga és kötelessége, hogy újra olvassa és értelmezze a hagyományt és a Szentírást, a kornak megfelelő kontextusban. Ily módon érvénytelenné válnak a korábbi irányelvek. Megalapozatlan feltételezni, hogy egy apostoli buzdítást (mint az Amoris Laetitiát) annyira megkötné a múlt, hogy ne legyen lehetősége a továbblépésre. Amint II. János Pál pápa Familiaris Consortioja hozott újításokat a korábbi egyházfegyelemhez képest, ugyanúgy Ferenc pápa Amoris Laetitiája is hozhat újításokat a Familiaris Consortió által képviselt tanításhoz képest. Ez mindig így volt az egyházi tanítóhivatal történetében! Minden új dokumentum felhasználja a múltat és továbbfejleszti azt. Ha Ferenc pápa emiatt eretnek, akkor eretnekek voltak az előző pápák is.”
Következő írásainkban látjuk, Ferenc pápa mely evangéliumi tettei váltottak ki ellenállást, majd hogy miként lettek a Lefebvristák Ferenc pápa elsődleges támadói, és hogy a pápa elődjeit is hasonló támadások érték.
A szerző, Tomka Ferenc atya előző írása itt olvasható!
