Egyedül érkeztem. Ráadásul utálom a tömeget. A metrómegállótól sétálva eltévedtem. Sorbanállás közben konstatáltam, hogy nincs meg a regisztrációs e-mail, amiben a QR-kódomat kaptam. Egyszóval: nem indult jól a szombat délutánom.
Aztán szembejött egy lány a közösségemből. Később még egy. Meg még két srác. Meg egy nővér. Meg egy kispap. Gyűltek az ismerősök. Kezdtem feloldódni. Ha egyelőre még nem is volt ahhoz hangulatom, hogy felhőtlenül élvezzem a programot, de megnyugodtam, hogy nem két vadidegen közt ülve kell eltöltenem a hátralévő órákat.
Ha másért nem, legalább az ismerős arcokért érdemes volt – gondoltam magamban. És fel sem merült bennem, hogy az Isten ennél jóval többel készült nekem.
Az első blokkban személyes történeteket hallottunk. Hogyan éli meg az istenkapcsolatát egy humorista, egy aerobikedző vagy épp egy zenész. Kritikusan hallgattam minden szót, kötözködtem magamban, direkt nem értettem egyet senkivel. Egy idő után kívülről is hallottam magam és felismertem a jól bevált sémámat, amit minden ilyen alkalommal követek: ahelyett, hogy jelen lennék és kitárnám az ajtót az érkező Úr előtt, bezárkózom, a kulcsot kétszer is ráfordítom, és biztos ami tuti, elbújok a sarokban, magamra húzva a szúrós páncélomat. Az egyetlen szerencsém, hogy Isten sem tér el a szokásos módszerétől: ilyenkor megáll a bezárt szobám előtt és megvárja, amíg ráeszmélek, hogy ilyen már máskor is történt, és nem esett bajom, amikor meglátogatott. Sőt.
Úgyhogy eljátszottuk a szokásos Kismalac és a Farkas mesét – először csak egy picit engedtem be Belőle, úgy, hogy megengedtem, hogy meghalljam Papp Miklós atya szavait. Aki, mint derült égből villámcsapás, teljesen váratlanul kedvenc Chopin-keringőmre, a cisz-mollra hivatkozott… Még jobban ki mertem nyitni az ajtót, mire Suor Cristina szólt a színpadról, hogy „Lasciatevi amare”, azaz „hagyjátok, hogy szeressenek benneteket”. „L’amore gratuito di Gesù ci fa paura” – mondta. Jézus ingyenes szeretete megijeszthet minket… Nem gondolom, hogy a ForrásPont szervezőcsapata csak azért hívott el egy olasz nővért, hogy ezt elmondja nekem, személyesen nekem, de az biztos, hogy Isten felhasználta Cristina nővér olasz szavait ahhoz, hogy levegyem a páncélt és kikukucskáljak a félig nyitott ajtón.
Így érkeztünk el a szentmiséhez.
Mohos Gábor atya, esztergom-budapesti segédpüspök a szentbeszédében azt mondta, hogy mindenki okkal van itt, még akkor is, ha elsőre úgy tűnik, valamilyen kényszerből érkeztünk. „Senki sincs itt véletlenül. Jézus az, aki téged neveden szólít, a te neveden. Ismeri a nevedet, tudja, hogy ki vagy, tudja, hogy ki vagy a szíved-lelked mélyén. Tudja, hogy ki vagy az álarcaid mögött. Tudja, hogy ki vagy valójában. Ismeri a félelmeidet, ismeri a gyengeségeidet, ismeri az összetörtségedet. De ismeri az értékeidet is.” Ahogy elérkeztek hozzám ezek a szavak, elengedtem az utolsó szál ellenállásomat is és hagytam, hogy Jézus kitárja a félig nyitott ajtót. Belépett és megvendégelt.
És belépett rajtam kívül sok ezer másik fiatal szívébe is, és megvendégelte őket is. Mindenkihez személyesen lépett oda. Mindenkihez más pillanatban. Mindenkihez egyedileg szólt. Pont úgy, ahogy a vendégek is más és más istentapasztalatokat hoztak magukkal. Kovács András Péter a humor eszközével mutatott egy szeletet Istenből (no meg Bandi, a dán dog modernkori példabeszédén keresztül). Pulay Eszter aerobikedző élete egyik mélypontjából kiindulva beszélt arról, hogyan tanulta meg Istentől, hogy ne féljen. Dánielfy Gergely a dalaival, Papp Miklós a morálteológiai gondolataival, Suor Cristina pedig a fergeteges előadásával tett tanúságot hitéről és Isten sokszínűségéről. Mert mindez megfért egymás mellett, mint ahogy megfértünk ötezren egy csarnokban, és bármennyire is különbözünk, mind megférünk Isten tekintete előtt is.
A ForrásPont ezen a linken visszanézhető!
A jövő évi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról minden infót megtalálsz a www.iec2020.hu oldalon!
