Istenről, vallásról, életről, emberről.

Olvasmány

Bölcs 7,7-11

A bölcsesség többet ér, mint az arany és ezüst.

Válaszos zsoltár

Zsolt 90,12-17

Az Úr betölt bennünket szeretettel és örömmel.

Szentlecke

Zsid 4,12-13

Isten szava megítéli a szív gondolatait.

Evangélium

Mk 10,17-30 (röv: Mk 10,17-27)

Háttérinformáció az Evangéliumhoz

Ma folytatjuk Márk Evangéliumát ott, ahol múlt vasárnap abbahagytuk. A múlt vasárnapi Evangéliumból megtudtuk, hogy Jézust próbára tették a farizeusok a válás követelményeivel kapcsolatban. Emlékezz, hogy ezek a fejezetek Márk evangéliumának második fejezetéből származnak, amely beszámol Jézus Jeruzsálembe tartó útjának kezdetéről!

A mai Evangéliumban egy névtelen férfi közelíti meg Jézust és arról érdeklődik, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy örök élete legyen. Jézus válaszol neki, hogy követnie kell Mózes törvényének parancsolatait. A férfi válasza szerint ezt már gyermekkorától fogva megtartotta. Jézus ezután elmondja neki, hogy még egy dolog hiányzik: vagyonát szét kell osztania a szegények között és követnie kell Jézust. A férfi szomorúan távozik, Márk pedig hozzáteszi, hogy azért, mert nagy vagyona volt.

A feltámadásba és az örök életbe vetett hit a zsidó gondolkodásban viszonylag Jézus korához közel jelent meg, és nem mindenki vallotta egyformán. A farizeusok azt tanították, hogy lesz feltámadás a halálból, ám a szaddaceusok nem osztoztak ebben a hitben. Jézus azt tanította, hogy lesz egy utolsó ítélet mindenki számára és örök élet (az Isten Országa) a hívőknek.

Jézus két követelményt állít a gazdag férfi elé, aki megközelíti őt. Először is fel kell adnia vagyonát. A történelem során néhány keresztény ezt szó szerint vette. Példájuk arról tanúskodik számunkra, hogy létezik radikális elköteleződés Jézus mellett. Némelyek úgy értelmezték ezt, mint egy különleges követelmény ezzel az egy emberrel szemben. Míg mások úgy próbálták magyarázni a szituáció jelentését, hogy vagyon nem más, mint azok a dolgok, amelyek megakadályoznak Krisztus követésében. Az alapvető dolog, amelyet mindenki elfogad ezzel kapcsolatban az, hogy Jézus elvárja követőitől, hogy a világi javakhoz ne ragaszkodjanak szorosan, hanem virrasztó lelkülettel kerüljék azt, hogy az anyagi javak gyűjtésében keressék a biztonságot.

A második követelmény, amelyet Jézus ettől a férfitól kér, az nem más, mint amit minden leendő tanítványtól elvár: “kövess engem”. Jézus nagyon akarja, hogy ez az ember az ő tanítványa legyen. Hisszük, hogy a keresztény hitben minden egyes hívő személyes kapcsolatban áll Jézussal. Az Evangélium szerint Jézus megszerette ezt a férfit és szomorú volt, amikor eltávozott. Éppen így szeret bennünket Jézus és szomorú, amikor képtelenek vagyunk követni őt.

Ebben az evangéliumi olvasmányban Márk által használt irodalmi eszközök egy újabb példáját látjuk, amikor az általános tanítás után Jézus a tanítványoknak további magyarázot nyújt. Jézus megemlíti a tanítványainak, hogy a gazdagok nehézségekkel szembesülnek Jézus követése és az Isten országába való belépés kapcsán. Válaszul arra, hogy a tanítványok elképednek a követelmény szigorúsága miatt, Jézus emlékezteti őket, hogy Istennel együtt semmi sem lehetetlen. Az üdvösséget egyedül az a képességünk határozza meg, hogy képesek vagyunk-e teljesen Istenre hagyatkozni.

Péter azzal válaszol Jézusnak, hogy dicsekszik a tanítványok helyzetével, akik már minden feladtak Jézusért. Jézus elismeri, hogy azok, akik mindent feladtak az Evangéliumért jutalmat kapnak. A jutalom már most elkezdődik abban az új közösségben, amelyet az ember ebben az életben kap, illetve folytatódik az eljövendő örök életben. A Jézussal való személyes kapcsolatunk egyúttal meghívás a hívek közösségbe, az Egyházba.

ÜZENET A CSALÁDOKNAK

Mk 10,17-30 (röv: Mk 10,17-27)

Egy nagy vagyonnal rendelkező férfi megkérdezi Jézust, hogy mit kell tennie, hogy örök élete legyen.

A mai Evangélium kényelmetlen helyzet elé állít minket vagyonunkkal kapcsolatban. Ez a kényelmetlen helyzet lehetőséget kínál arra, hogy átgondoljuk a vagyonhoz való viszonyulásunkat és a családunk szegények iránti elköteleződését. A földi javak szükségesek társadalmunkban. Ugyanakkor, ezek használata és az, hogy milyen fontosnak tartjuk őket, a mi döntésünktől függ. Erre a döntésünkre hatással van az a tudat, hogy a Jézusba vetett hitünk azt kívánja, hogy kimutassuk törődésünket a szegények felé.

Amikor családként összegyűltök, fontoljátok meg a következő kérdéseket: Lehetséges-e összeírni, hogy mennyi tárgyat birtoklunk? Vannak-e olyan dolgaink a házban, amelyekre nincs szükségünk, vagy többé már nem használjuk? Mit tehetnénk ezekkel a dolgokkal? Olvassuk el közösen a mai Evangéliumot, Márk 10,17-30-ból. Beszélgessetek arról a figyelmeztetésről, amelyet Jézus ad az anyagi javakkal kapcsolatban. Milyen érzést kelt ez bennetek? Döntsétek el, hogy mit tesztek, hogy kimutassátok a család elköteleződését a szegények iránt. Imádkozzátok el közösen Szt. Ferenc békeimáját.

Uram, tégy engem békéd

eszközévé, hogy szeressek

ott,a hol gyűlölnek,

Hogy megbocsássak ott,

ahol megbántanak,

Hogy összekössek,

ahol széthúzás van,

Hogy reménységet keltsek,

ahol kétségbeesés kínoz,

Hogy fényt gyújtsak,

ahol sötétség uralkodik,

Hogy örömöt hozzak oda,

ahol gond tanyázik.

Ó, Uram, segíts meg,

hogy törekedjem,

Nem arra,

hogy megvígasztaljanak,

Hanem, hogy én

megvígasztaljak,

Nem arra,

hogy szeressenek,

Hanem arra,

hogy szeressek.

Mert aki így ad,

az kapni fog,

Aki elveszíti magát,

az talál,

Aki megbocsát,

annak megbocsátanak,

Aki meghal,

az fölébred

az örök életre

FORRÁS: http://www.loyolapress.com

Amikor az ember kinyitja a Szentírást általában könnyen úgy van vele, hogy inkább csak a vége fele érdemes hajtani. Úgy kb. csak az újszövetségnél. Igaz is! Azok az evangéliumok egész jó tanítást adnak, könnyen érthetőek, izgalmas történetek vannak benne arról, hogy mit csinált Jézus. Ha egy kicsit belegondolunk abba, amit olvasunk, egész sok lelki üzemanyagot kaphatunk egy napra. Nem így van a helyzet általában akkor, amikor kinyitjuk az ószövetséget. Elolvasunk két-három fejezetet vagy akár tízet és lehet, hogy csak névsorokkal (4Móz 1), furcsa építési szabályokkal (2Móz 29), papi öltözködési tippekkel (3Móz 39) vagy akár meglehetősen obszcén történetekkel találkozunk (1Móz 38). Emellett az Istenről alkotott elképzeléseknek is számtalan formája van, ami nem igazán tűnik összeegyeztethetőnek a Jézus által adott Isten-képpel. Na de, nem kell kétségbeesni, mert azért mégiscsak az ember talál itt-ott nagyon szép, elrejtett kincseket. Amíg az újszövetség a Szentírás könnyűbúvárkodása, addig az ószövetség az a mélytengeri búvárkodás. Ez utóbbihoz értelemszerűen több ismeret kell, hogy jól menjen.

Mit kell tudni ahhoz, hogy tényleg jól menjen az ószövetség olvasása? Érdemes átfogó szemlélettel rendelkezni a Szentírás kialakulásáról. Erre itt nincs sok időnk, de néhány alapelvet el lehet mondani, ami segíti a szövegek könnyebb megértését.

#1 A Biblia az Isten-kép fejlődését mutatja be, tehát az elején kezdetleges

Amikor az ember kinyitja az ószövetséget, találkozhat egy sor olyan hellyel, ahol a haragvó Isten jelenik meg, aki fenyegeti, pusztítja, földbe döngöli azokat, akik nem hallgatnak rá. Igencsak egy ormótlan fráter. Egyrészt rosszul esik nekünk, hogy Isten, akiről a Szentírás, hangsúlyozom SZENT írás ír, sok esetben úgy jelenik meg, mint egy durcás kisember az égben.

A helyzet az, hogy az embereknek halvány lila fogalmuk sem volt arról, hogy milyen az Isten, amíg nem szereztek egyre több tapasztalatot róla. Különböző tapasztalataikat próbálták összeegyeztetni saját életük helyzeteivel és azokat a részeket, amelyeket nem értettek Istennel vagy az életükkel kapcsolatban, kitöltötték a saját képzeletükkel. Ha pl. valami csapás történt, például felgyulladt a szántóföld a száraz időben, próbálták összefüggésbe hozni Istennel, de sajnos ez nem mindig kedvezően sikerült Isten szempontjából. „Ennek hallatára az Úr haragra gerjedt: kiütött közöttük az Úr tüze, s pusztítást okozott a tábor peremén. Akkor a nép Mózeshez fordult, Mózes pedig közbenjárt értük az Úrnál. Erre a tűz kialudt. A Tabera nevet adták ennek a helynek, mert fellángolt körükben az Úr tüze.” (4Móz 11,1-2).

Sokszor előfordult az, hogy a nép saját bűntudatát vetítette bele a csapásba, mert tudták, hogy eltértek attól, amit Isten kért. Az ilyen esetekben segítségünkre siet Jézus, aki a természeti katasztrófákkal és a tragédiákkal kapcsolatban már a helyes tanítást nyújtja. „Épp jött néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozatuk vérével vegyítette. Erre ezt mondta: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mind. Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” Itt Jézus egyértelműen megfogalmazza, hogy a tragédiák nem Isten büntetése, nem Isten a haragvó kisember, aki okozza őket. A Jézus által megmutatott Isten-kép mindig szűrő, hiszen Jézus az Istenről való ismereteink csúcsa.

#2 Bűnös emberek írták bűnös embereknek

Ó, igen. A Szentírás számtalan alkalommal felmutatja, hogy bűnös emberekről szól. Azzal, hogy azt mondom bűnös, nem elítélem az írókat, sem az olvasókat, hanem rámutatok arra az életünkben jelen lévő tényezőre, amely néha mindannyiunkat hatalmába kerít, arra, hogy mindannyian kisebb-nagyobb módon letérünk Isten útjáról.

Az ószövetségben nem ideálokban gazdag történeteket fogunk látni, amik felmutatják, hogy „Na így kell élni, ezt kövessétek!”. Kezdettől fogva minden szereplő életében fellelhetünk valami kivetnivalót. Ábrahámnak több felesége volt. Mózes megölte a fáraó katonáit. Dávid király megölette az egyik katonáját, hogy annak feleségét elvihesse háremébe. Ezeknek az embereknek az életében azonban, bűnösségük ellenére, volt egy közös dolog: nyitottak voltak Isten vezetésére. Igaz, hogy sokszor vétkeztek, de mindig keresték Istent és hallgattak az ő vezetésére. Ezért voltak ők „igazak” úgy valamilyen szinten. Egy szóval nem kell meglepődni, ha az ideálisnak képzelt alakok is elindulnak néha görbe utakon. Valami tanulság mindig származik ezekből. Pl. hogy Isten nem az igazakat hívja, hanem a bűnösöket.

A bűn másik következménye egyébként, hogy az Isten-képnek fejlődésre van a szüksége, amint az előző pontban megállapítottuk. Amikor a bűnnel az ember elvesztette az Istennel való kapcsolatot, azt gondolta egyből, hogy Istentől félni kell és benne nem lehet bízni. Ez a kapcsolat Isten tevékenysége révén áll helyre, amelyben fokozatosan megérteti magát a bűnös emberekkel. Ennek az írásban való lecsapódása a Biblia, mely végső soron annak a könyve, hogy az emberek, miként döbbentek rá, hogy Istenben bízni kell, nem pedig félni tőle.

#3 Hívő emberek írták, nem természettudósok

A Szentírást a hit szemüvegével kell nézni, nem pedig természettudományos szempontból. Klasszikus Ádám és Éva története. Jól neki lehet menni, hogy milyen butaság már az, hogy 7 nap alatt elkészült a föld. Valójában, aki ezt teszi, jogosan teszi.

Nyilván azt a zsidó emberkét, aki megfogalmazta ezt a történetet, nem igazán kötötte volna le egy előadás a Napban lezajló fúziós folyamatokról. Tény. De nem is erről kezdett el esszét írni, hanem Istenről és az emberiségről akart valamit megfogalmazni. Végső soron a hitét fogalmazta meg, mely szerint a világ csodálatos szépsége valakinek a teremtménye. Nem magától van, hanem Istentől származik. Mostani természettudományos ismereteinkkel mondhatjuk, hogy a kerek föld, a fúziós energiával működő Nap, az evolúció által elindult fejlődési folyamat mögött végső soron Isten áll. A történetíró azt is ki akarja fejteni, hogy az ember sem véletlen van a földön, hanem Isten ajándékozta neki ezt a világot, hogy uralkodjon rajta és birtokba vegye. A hite ez volt és ezt akarja tovább adni. És ezen a szinten mi is egyet érthetünk vele. Attól pedig, hogy mi nem felel meg a természettudománynak, el kell vonatkoztatni. Ebben az elvonatkoztatásban voltak krízisek, de csak azért, mert az emberek a Bibliát rossz szempontból nézték. Ez szépirodalom, nem szakirodalom.

#4 Egy meghatározott népcsoport írta, meghatározott kultúrával

Isten valamiért Ábrahámot választotta, hogy a zsidó nép ősatyja legyen. Ez a nép a történelem során sokat fejlődött, sok szokást kialakított, megszabták azt, hogy Istent, miként kell tisztelni stb. Sok szokást Isten adott nekik különleges módokon. Lényeg a lényeg, hogy az egész történet egy meghatározott kulturális közegben zajlik. A zsidó kultúra megismerése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy megértsük az ószövetségi szövegeket. Igencsak furán hat, amikor az Isten-tisztelet különböző eszközeiről olvassuk már a tizedik fejezetet, de ezek között is lehet olyanokat találni, amelyet a keresztények átvettek, hogy Jézushoz köthetően egy új tartalommal töltsék meg.

Az ószövetségben pl. volt áldozatbemutatás, amikor Istennek levágtak sok állatot, majd az ő tiszteletére elfogyasztották, bizonyos részeit pedig elégették. Az ószövetségi papok olyan erőben voltak, mint a hentesek, mert egész sok állatot szét kellett szedniük. Az áldozattal az akkori emberek azt próbálták kifejezni azt, hogy mit jelent számukra az Isten. Akinek oda kell adnom a legszebb hízott állatomat, az igen nagy valaki. Így gondolkodtak ők és igazuk volt.

Az újszövetségben szintén megjelenik az áldozat, mégpedig Krisztus szeretet-áldozata, az Eucharisztia, amelyet a papok természetfeletti módon megjelenítenek az oltáron. Ebből az áldozatból merítünk erőt a Szentmisében egyébként mindig, kifejezve azt, hogy ki számunkra az Isten. De várjunk! Még van több. Pl. az ószövetségben voltak a leviták, akik az áldozatban segítettek, de nem mutattak be soha áldozatot. Voltak a papok, akik rendesen áldozatot mutattak be. És volt a főpap, aki szintén bemutatott áldozatot, de ő volt a főnök a templomban. A katolikusoknál van a papság három fokozata: diakónus, aki nem misézhet, azaz nem mutat be áldozatot, van a pap, aki misézhet, és van a püspök, akik misézhet és ráadásul főnök is egy adott egyházmegye felett. A jeruzsálemi templom tehát minden világon levő egyházmegyének az alapja. Nos, aki mélytengeri búvárkodásra vállalkozik, sok ehhez hasonló kincset találhat.

#5 Előképekkel dolgozik, hogy rendes képünk legyen

Az ószövetségi előképek a zsidó nép számára olyanok voltak, mint a jelzőtáblák, amelyeket együtt olvasva tudták, kit kell keresni a történelemben, mire kell felfigyelni. Az első évszázadok keresztényei fokozatosan felismerték az ószövetségben azokat a kis fénylő pontokat, amelyek végső soron Jézusra világítottak rá. Ott van pl. Ábrahám és Izsák története. Izsák maga vitte a fát, hogy apja Ábrahám feláldozhassa. Jézus maga vitte a keresztet a Golgota helyére. Amikor Izsák megkérdezte Ábrahámot, hogy atyám, mégis hol van az áldozat, Ábrahám azt mondta, hogy majd az Úr fog gondoskodni áldozatról. Jézust az Atya adta nekünk tiszta áldozatul. Izsák végül megmaradt, de Ábrahám egy kost talált, hogy valóban feláldozza Istennek. A keresztények ebben azt látták, hogy Jézus emberi volta valóban feláldozásra került, isteni volta azonban sértetlen maradt, mint Izsák.

Ezen kívül ott van Mózes. Mózesék áldozati bárányt mutatnak be, hogy megmeneküljenek az elsőszülöttek halálától. Jézust Keresztelő János az Isten Bárányának nevezi. Mózes kivezeti népét a fáraó rabságából. Jézus kivezeti népét a szellemi fáraó, a sátán rabságából. Mózes elhozza Istentől az embereknek a hegyről az ószövetségi tízparancsot, ami a zsidó nép általános tanításává válik. Jézus az embereket tanítja a hegyről a nyolc boldogságra és az Istennel kapcsolatos főbb igazságokra. Számtalan ilyen előkép van még ezeken kívül is, ami mind-mind Jézusra és az újszövetségre utal. Ezek a prófétáknál és egyes történetekben kincsként csillannak fel, hogy megtaláljuk őket és erősödjön a hitünk Isten történelmet átfogó tevékenységében. Lehet, hogy sokszor egy történet végig értelmetlennek tűnik, viszont éppen van egy mozzanata, amit felismerünk Jézusban. Ez nem más, mint a Szentlélek sugalmazó tevékenysége. Az ószövetség mindig utal, az újszövetségre, az újszövetség mindig magyarázza az ószövetséget.

Nos, ezek az alapelvek elindíthatnak afelé, hogy belemélyedj a Szentírás ószövetségi részébe. Egy átfogó szemléletet adhatnak, hogy ne akadj fenn egyből a furcsaságokon, mert ígérem lesznek bőven. Ha úgy gondolod, van még szempont, ami segíthet az ószövetség olvasásában, írd le kommentbe.

Mindig előfordul az, hogy valaki azzal dicsekszik: „Egy teljesen új elképzelésem van.” Erre háromféleképpen lehet válaszol

ni. Először is mondhatjuk: „Akkor becsüld meg, mert különös, hogy ötleted támadt.” A második: „Ez csak a kezdők szerencs

éje.” A harmadik és a legmegfelelőbb válasz az, hogy „Keresd ki inkább, hogy az ősök, mit gondoltak erről.” Nagyon sokszor azért nevezünk valamit modernnek, mert nem ismerjük a régit. A legtöbb „modern” elképzelés régi tévedés, amelynek új címkével látnak el. A múltnak többel tartozunk, mint azt általában gondoljuk. Az ősi civilizációk vizei állandóan mossák jelen korunk partjait.

Talán érdekes lenne végigutazni a kereszténység előtti ezer év történelmén és megismerni mélyebben néhány múltbéli nagy személyiség vágyakozásait, törekvéseit, reményét és várakozását kezdvén a görögökkel, folytatva a keleti világgal és végül befejezve a zsidó néppel.

Homérosz volt az egyik legnagyszerűbb epikus költő, aki valaha élt. Őt tartotta Platón a görögök tanítójának. Homérosz két kimagasló művet írt, az Iliászt és az Odüsszeiát. Az Iliász egy legyőzött király történetével ér véget, az Odüsszeia pedig egy fájdalmas asszony történetével. Az első költemény végén Homérosz megemlékezik Hektorról, akit ő az egyik legnagyobb trójai hősnek tart. A másik költeményben, az Odüsszeiában, amely Odüsszeusz világkörüli útjáról szól, van egy epizód, melyben megjelenik a hős felesége, akihez sok udvarló jött nászajánlatot tenni. Az asszony azt válaszolja nekik, hogy amint befejezi egy bizonyos ruhadarab varrását, választ ad a kérőknek. A kérők azonban nem tudták, hogy Penelopé minden este kibontotta az öltéseket, amelyeket a nap során varrt a ruhán, hogy hűséges maradhasson Odüsszeuszhoz. A klasszikus irodalom nagy tudósai mint Christopher Hollins, elgondolkodtak azon, hogy miért helyezett Homérosz az irodalom sodrásába egy olyan történetet, amely egy királyról szól, aki a vereségben vált naggyá, és egy történetet egy asszonyról, aki dicsőségesen viselkedett szomorúsága és tragikus sorsa ellenére is. A görög filozófia is érdekelt volt a kérdés megválaszolásában. Chesterton úgy fogalmaz, hogy „Hektor szerepe előképe minden vereségnek, amelyen keresztül később az emberi nem és a vallás keresztül megy.” A görög filozófusok számára lehetetlen volt megérteni azt, hogy miként lehet győzelem a vereségben, és hogy miként lehet nemesség a szenvedésben. Nem volt válasz erre a problémára Nagypéntek napjáig, amikor egy legyőzött férfi a kereszten függve diadalmaskodott, és a Fájdalmas Anya a kereszt lábánál, a kereszténység királynője lett.

Több mint 500 évvel a keresztény kor kezdete előtt élt a nagy drámaíró Aiszkhülosz, aki megírta a Leláncolt Prométeuszt. Prométeusz azért van sziklához láncolva, mert tüzet lopott a Mennyből. Jön egy sas és elkezdi tépkedni belső szerveit. A modern ember szimbóluma ez, akinek szívét nem sas tépkedi, hanem az aggodalom és a félelem, a neurózis és a pszichózis. Az emberiség az utóbbi évezredekben vágyakozott valamiféle szabadulásra. Ez a törekvés megtalálható Hermész Prométeusznak mondott válaszában: „Ne is reméld, hogy kínjaid végére érsz, amíg egy isten önként nem jelentkezik, hogy felváltson kínod helyén.”

Az Alkibiadész Második dialógusában, az ember azt olvassa, hogy amikor Alkibiadész be akar menni a templomba, odamegy Szókratészhoz a bölcs emberhez, és megkérdezi: „Mit kérdezzek az istenektől?” Szókratész azt válaszolja: „Várj! Várj egy eljövendő bölcs emberre, aki megmondja, miként viseltessünk Isten és ember előtt.” Alkibiadész azt mondja: „Készen állok megtenni mindent, amit Ő kér. Mikor fog eljönni?”

Szókratész válasza: „Nem tudom, mikor, de tudom, hogy Ő a te javadat is akarja.”

Azonban nem csak a görög irodalomban jelenik meg az ember, aki a világ bölcsességét meghaladó bölcsesség után eped, és aki olyan megkönnyebbülést vár a benső nyomorúságból, amit ember nem adhat.

A kelet-ázsiai embereknek is volt ilyen ábrázolásuk. Az ősi hinduk bárányt áldoztak Ekiamnak, miközben azt imádkozták: „Mikor jön el a Megváltónk? Mikor fog megjelenni a Szabadító?” Az ő isteneik nem megtestesültek. Olyan istenségek voltak, akik leszálltak az emberek közé, pl. Krisna, az isten, aki meglátogatta az emberiséget, Bhagavad-Gita, aki minden ember testvérévé lett, és Brahma, akit gyakran úgy ábrázolnak, mint aki kijavítja az ősi kígyó, Kalinga hibáit.

Konfuciusz tanítása erkölcsi tanításaiban folytatja ezt az egyetemes sóvárgást a Megváltó után. Az írja: A Szentnek kell eljönni a mennyből, aki ismer minden dolgot és hatalmat kell gyakorolnia menny és föld felett.”

Az ember felteheti a kérdést: Buddha vajon Krisztusra mutatott? Buddha, a buddhizmus alapítója Kr. e. 563-483 között élt. Halálos ágyán azt mondta: „Nem én vagyok az első Buddha, aki a világra jött, s nem én leszek az utolsó. Én meghalok, de Buddha élni fog, mert Buddha az Igazság. Az Igazság Országa növekedni fog úgy 500 évig. … Majd kellő időben egy másik Buddha lép fel, aki megtanít benneteket az önazonos örök igazságra, amit én tanítottam.” Az egyik tanítványa, Ananda megkérdezte őt: „Miként fogjuk őt megismerni?” Buddha így válaszolt: „A Buddhának, aki utánam jön, az lesz a neve, hogy Maitreya, ami azt jelenti »akinek a neve a szeretet«.”

A római civilizáció ugyanezt a hangot pengette meg, mivel az egész emberiség egységes. Miután rájöttek arra, hogy az önelégültség filozófiája nem bizonyul elégségesnek, valamiféle benső megtisztulást kerestek. Ez arra indította őket, hogy misztériumvallásokat találjanak ki. Ezek a kultuszok sok szélsőséghez vezettek, de benső törekvéseik helyesek voltak annyiban, hogy látták, az embernek szüksége van a misztériumra és a filozófiára egyaránt.

Cicero, a nagy szónok, egy jósnőt idézve a következőt mondja: „Egy Király fog érkezni, akit el kell ismerni ahhoz, hogy megmentsen.” Aztán Cicero rákérdez: „Mely emberről és mely időről beszélt a jósnő?” Latinul kérdése így hangzik:

In quem hominem?

Talán ezt a kérdést egy másik római válaszolta meg?

Ecce Homo! – „Íme, az ember!”

Suetonius, Augusztusz császár önéletrajzában folytatta a hagyományos törekvést: „A természet vajúdik, hogy megszülje azt a személyt, aki a rómaiak Királya lesz.” A szenátust kikészítette ez az általános várakozás, ezért olyan törvényt hoztak, hogy egy fiú gyermek sem maradhat életben abban az évben. A parancsokat azért nem hajtották végre, mert sok szenátor felesége gyermeket várt. Viszont ez rámutat arra, hogy az ősi levegőben mennyire ott volt az az elcsitított várakozás, hogy majd egy hatalmas Király fog a világra érkezni. Tacitus tanúsítja Korunk története című munkájában, hogy „a többségben az a meggyőződés élt, hogy az ősi papi írások szerint épp ebben az időben fog erőre kapni a Kelet, s Iudaeából kiindulók szerzik meg a világuralmat.”

Horatius Tizenhatodik epodusában szerepel az Arany Birodalom a távoli nyugati tengereken. Művében arra kéri olvasóit, hogy oda meneküljenek a valóság reménytelen szörnyűségei elől. Vergilius eklogája válaszként erre azt mondja, hogy „az aranykor itt van”, hiszen Kr. e. 31-ben megírta a „Negyedik eklogát” Augustus császár tiszteletére. Ezt az eklogát az évszázadok során messiásinak tekintették, és a jelenkori oxfordi kutatás egyetért ezzel az ítélettel. … Iam nova progenies caelo demittitur alto: „Már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.”

Vergilius olyan világban élt, amelyben a nőknek nem volt méltósága. Mégis, ebben a költeményben, miután ír „Cúmae dalának jóslatáról” és a gyermekről, aki még nem született meg, az utolsó négy sort már úgy folytatja, hogy egy megszületett gyermekről ír. Incipe, parve puer, Risu cognoscere matrem: „Csöpp csecsemő, nosza hát, ismerd fel anyád mosolyoddal.”

És most ahogy látjuk a várakozások gyarapodását, jöjjön közöttük a legkiemelkedőbb, a zsidó nép várakozása. A zsidó civilizációt elpusztította a babiloni király Kr. e. 586-ban. Fogságba vitte magával Babilonba azt a férfit, akit a legbölcsebbnek és leghelyesebbnek neveztek a zsidók közül, Dánielt. A király egy éjjel álmot látott, amelyet sem ő, sem szolgái nem tudtak megfejteni. Az álomban egy hatalmas méretű szoborkolosszust látott, amelynek feje aranyból volt, melle és kezei ezüstből, hasa és csípője bronzból, lába pedig részben vasból, részben agyagból. És a nagy kövek zuhantak le a hegyek közül, melyeket nem emberi kéz faragott. Ez ledöntötte a szobrot vas- és agyaglábairól, porrá téve az egészet.

Mivel saját mágusai sem tudták megfejteni ennek a jelentését, Dánielt hívták a király elé, hogy értelmezze. „Ezek azok a királyságok, amelyek felosztják a világot, amíg eljön Az, akit a világ vár.” „Az arany birodalom te vagy – mondta –, és téged felfal az ezüst birodalom, amelyet cserébe elfoglal a bronz birodalom. A bronz birodalom pedig meghajlik a vas és agyag birodalom előtt.”

Kr. e. 538-ban a médek és a perzsák betörtek a hatalmas Babilon városába, amelynek 41 km²–es területére csak szilárd bronzkapukon át lehetett belépni. Kürosz perzsa király elvezette az Eufrátesz vizét, amely a városon keresztül folyt, és behatolt a városba a száraz folyómedren keresztül. Azon az éjszakán Baltazárt megölték és az aranybirodalmat felváltotta az ezüst.

Ezután egy új hatalom emelkedett fel – a bronzbirodalom. Ők voltak a görögök, akik játékaikból tanulva, tudták, hogy mikor lehet kockáztatni, és mikor lehet feladni. Úgy léptek ők fel elnyelni a perzsákat, ahogy a perzsák elnyelték a káldeusokat. Nem tudták elviselni a gondolatot, hogy Ázsia alattvalói legyenek. Minden görög arra készült, hogy megvédje szabadságát. A leginkább arról folytak tanácskozások közöttük, hogy ki képes leginkább tenni a köz javára. Ezután lépett színre Nagy Sándor a görögök közül. III. Dáriusz bátor ember volt. Azonban még ő sem tudta megállítani a nagy görög elképzeléseit és hatalmát, aki minden perzsa területre hadjáratokat indított olyan sikerekkel, hogy 33 évesen odáig vitte, hogy minden földi dicsőséget megszerezett. Miközben további világok meghódítása után sóhajtozott, nem gyanította a legkevésbé sem, hogy az egyetlen fennmaradó és elfoglalásra méltó hatalom lesz az, aki őt követi. Anélkül halt meg, hogy vette volna a fáradtságot, hogy ügyeit elintézze. Törekvései együgyű féltestvérére maradtak. Ázsia és Európa között ez volt az első nagy háború.

A pogányság fenevadjai egymást falták. Az utolsó nagy birodalom, amelyet Isten felkészített, hogy a világ színpadára lépjen, készen állt arra, hogy felbukkanjon. Ez volt mind közül a legerősebb! Róma, a vasbirodalom, Görögországra és Karthagóra zsákmányként tekintett. Róma vijjogó sasmadarai háborúba indultak. Súlyos faltörőkosaikat láncként maguk után húzva, megrengették a földet mint a lezúduló hegyek. Befogatlan lovaikkal sasmadárként suhanva, a rómaiak előretörtek. Tízezerszer tízezer alkalommal hangzott el gyűlölettel teli kiáltásuk: Delenda est Carthago!: „Karthatónak el kell pusztulnia!”. Róma Scipio alatt hadba vonult, végül pedig Kr. e. 146-ban Karthagó oly csúfosan elesett, ahogy még semmi azóta, hogy a Sátán lezuhant a mennyből.

Róma egyeduralkodóvá vált. Vasfegyvereivel összeroppantotta a világ gyötrődő uralmait sorra egymás után. A világon végre béke honolt. Nem volt már mit elfoglalni. Janusz temploma, amelyet háború esetén nyitva tartottak, hogy ott imádkozzanak a sikerért, s amely csak kétszer volt zárva hétszáz év során, most ismét bezárult. Talán ajtajait éppen a birodalom polgárainak holttestével reteszelték el. Bárhogy is, a világban béke volt. Arról pedig már jövendöltek, hogy az emberiség Királya akkor születik, amikor a világban nem fognak többé fegyvert, s nem mennek háborúba.

Augustus Caesar, most hogy a világban béke volt, úgy döntött népszámlálást tart a világ eddigi legnagyobb birodalmában. A Tiberisz mellett fekvő hatalmas palotájában, ő, mint a világ főkönyvelője, összegyűjtötte az adatokat a világ nemzeteiről. Előtte állt szobájában egy tábla, melynek felirata szűkszavúan annyit mondott: Orbis terrarum – Imperium Romanum: „A világ határa – a Római Birodalom.” Egy precíz és zsugori embert volt ez az Augustus, a világ császára. Senkinek sem szabadott elmenekülnie a népszámlálás elől, mert Róma mindenkinek az úrnője volt. A nyugati óceántól egészen a perzsa pusztaságokig, a fagyos északtól egészen a a déli sivatagokig kiment az összeírás híre kezéből. Megtudta minden hatalmát féltő kormányzó, satrafa, negyedesfejedelem és király. A világot egységre kell vezetni. Az emberi nemnek egy fővárosa volt: Róma; egy uralkodója: a császár; egy nyelve: a latin. Erkölcsi szempontból egységes volt a világ a bűnben és a romlottságban. Materiálisan is, mivel a legnagyobb szervezettségi szintet ekkor érte el. Nem voltak többé médek vagy perzsák, szkíták vagy barbárok, sem görögök vagy babiloniak. Csak rómaiak, csak férfiak. Nem a nemzetek vágytak egy királyra, hanem inkább az emberiség.

Kevéssé tudta a Tiberisz könyvelő császára, hogy segíti a zsidó próféta, Mikeás jövendölésének beteljesedését miszerint, a „Népek várt Uralkodója” Betlehemben fog megszületni. A népszámlálás kihirdetése végső soron elért egy kis faluba, Názáretbe, hogy ezt elolvashassa egy egyszerű ács is, aki egy letűnt király, Dávid családjából származott, kinek városa Betlehem volt. Ő és jegyese, Mária elutaztak hát Betlehembe.

„De nem volt hely a szálláson.” A szállás az a hely, ahol megjelenik az emberek véleményt cserélnek. Gyakran a közvélemény bezárkózik a Király előtt. Kimentek hát a fogadóból ezután a barlangistállóhoz. Az éjszaka lágy, szellős csendjében egy sírás hangzott fel, egy nemes sírás, egy újszülött csecsemőé. A tenger nem hallotta hangját, mert telve volt saját morajlásával. A világ nagyjai nem hallották ezt a hangot, mert nem értették, hogy Isten, miben nagyobb az embereknél.

Bölcsek jöttek keletről, talán Perzsiából. Látták a kisbabát. Egy csecsemőt, akinek keze nem érte el a marha nagy kerek fejét, hogy megsimítsa, de valójában elég hatalmas volt ahhoz, hogy kezében tartsa a Nap, a Hold és a csillagok járását. Pásztorok jöttek, s látták a csecsemő ajkait, amelyek csendben összezáródtak, mégis valójában képesek lettek volna arra, hogy már abban az órában a világ minden emberének titkairól meséljenek. Láttak a kisbaba arcát, amely mögött ott volt az az intelligencia és tudás, amely semmi ahhoz képest, amit Európa és Amerika fel tudott halmozni.

A csecsemő nem tudott járni, mert azok a kis gyermeklábak nem bírták el az isteni Mindenhatóságot. A végtelenség az időben. A mindenhatóság kötelékek között. Isten ember alakban. Buddha, Konfuciusz, Aiszkhülosz, Vergilius, Szókratész és Platón vágyai, mind ebben a Gyermekben valósultak meg ebben az istállóban. Incipe, parve puer, Risu cognoscere matrem: „Csöpp csecsemő, nosza hát, ismerd fel anyád mosolyoddal.”

Jézus sokszor beszél az idők végéről. A világvégéről és az utolsó ítéletről prófétai módon beszél. Nem fedi fel annak időpontját, de valamit mégis közöl. Amikor a próféták beszélnek úgy tűnik, nincs két összefüggő mondatuk. Mégis a látszólag összefüggéstelen beszéd mögött átjön egy üzenet, amely az embernek irányt ad. Az összefüggéstelen beszéd Jeruzsálem pusztulásával kezdődik, ami beteljesedett kr. u 70-ben.

Majd a szavakból ítélve kitágul a horizont és a világ végéről szól Jézus. Háborúk, földrengések, keresztényüldözések előzik meg, melyekben a keresztényeknek tanúságot kell tenni. Mindezek ellenére arról biztosít Jézus, hogy egyetlen hajszál sem vész el a fejünkről, s hogy állhatatossággal megőrizzük lelkünket.

Háborúk voltak az utóbbi évszázadban és jelenleg is vannak. Földrengések Olaszországban és a világ más pontjain voltak. Keresztényüldözések az Iszlám Állam területén és közel-kelet nagy részén vannak. Ez azt jelenti, hogy itt a vég? Nem tudni, nem kapunk konkrét időpontot. Az üzenet az, hogy készen kell állni a tanúságtételre mindenki előtt, s ebben ki kell tartani.

Hogyan lehet ezt a mai világban megvalósítani?

Nálunk éppenséggel nem az a helyzet, hogy az életünkkel játszunk, ha a hitünkről beszélünk. Viszont egy olyan világban élünk, mely a médián keresztül azzal tömi a fejünket, hogy nincs Isten. Nem mondják ki, nem folyik róla diskurzus, hanem az emberek, akiket a TV-ben látunk egyszerűen nem foglalkoznak Istennel. Az ember példa alapján nagyon sokat tanul, s ha a TV-ből, Internetről szedjük a példánkat, akkor kapunk egy olyan összképet, hogy a vallásosság a nénik tudománya, s a modern ember életéhez éppenséggel nincsen köze. Mivel ez az általános üzenet, ezért a társadalom hajlik arra, hogy lenézze a hívő embert, s bármily Istenről szóló beszéd iránt közömbösséggel és érdektelenséggel forduljon. Ebben a közegben kell megvalósítani tanúságtételt. Nem olyan életveszélyes mint közel-keleten, de elég sok kellemetlenséggel jár. Ennek alapfeltétele az, hogy mi magunk is élő kapcsolatban vagyunk Jézussal. Pusztán egy elmélet mellett kiállni nem fogunk. Kell a szívbeli, élő kapcsolat Jézus személyével. Az élő kapcsolat azt jelenti, hogy életünk döntéseiben és helyzeteiben Jézussal együtt akarunk dönteni, azaz az Ő sugallataira és tanítására alapozunk. Erre nem kapunk példát a TV-ből, hanem csak a Szentírásból, a szentek életéből, az Egyház tanításából vagy egy élő hitű közösségből. Ha ezen az úton járunk életünkben, tanúságot fogunk tenni puszta létünkkel.

És vajon ki előtt a legfontosabb megvallani a hitünket?

A szomszéd előtt? A munkatársak előtt? Nem. A mai Egyház helyzete azt mutatja, hogy a legfontosabb saját gyermekeinknek megvallani a hitünket. Ugyanis az a helyzet, hogy számtalan gyermek él hívő családban, de amikor eljön a kamaszkor, szépen úgy döntenek, hogy nem kell tovább se Isten, se az egyház. Van egy olyan benyomásunk, hogy a keresztény nevelés egyenlő a hittan tanítással, s elég ha a gyerek ott az órán hall Istenről és a vele kapcsolatos dolgokról. Van egy olyan benyomásunk, hogy elég ha a gyerek gépiesen felkészül az elsőáldozásra, bérmálásra, s akkor ki van pipálva a keresztény nevelés. Viszont minden gyermekben ott él a kis Fluimucil Ábel, aki hamar híressé vált mondatáról, melyet 20 másodpercen belül háromszor ismétel.

A mondat így szól: de miért? Minden gyerekben ott van ez a kérdés a szíve mélyén. De miért járjak én templomba, ha Istennek semmi köze a hétköznapi élethez? De miért fontos Jézus, ha a videóklippekben és a TV-ben senkit sem érdekel? De miért maradjak felnőttként is keresztény? Mindezekre a kérdésekre a szülőktől kap választ a gyerek, ugyanis apa és anya gondolkodása nagyban befolyásolja azt, ahogy egy gyerek képet alkot a világról. A zsidó kultúrában a gyerekeknek hamar megtanítják a zsoltárokat, hogy minél színesebben tudjanak imádkozni Istenhez. Tanítják imát az élet minden helyzetére vonatkozóan: dicsőítésre, kérésre, panaszra, bűnbánatra. A szülők elmagyarázzák az ünnepek jelentését, s a gyerek látta, hogy miként valósul meg szüleinek Isten hite. Azt hiszem nekünk katolikusoknak a hittan óránál többet ér ma is, ha a gyerek látja, hogy apa és anya lefekvés előtt gyertyát gyújt, megfogja egymás kezét és közösen ad hálát Istennek. Többet ér a hittan óránál az, hogy amikor apát kirúgták, apa bizalommal fordult Istenhez, hogy megsegíti, ahelyett hogy káromkodott volna és kétségbe esett volna. Vagy ha anyával együtt imádkozunk nagymamáért, aki elköltözött a Mennybe. A tanúságtétel ezt jelenti. Az ilyen helyzetek válaszolnak a gyermekben levő „de miért?”-re. Azok a keresztény felnőttek, akik ezt a kérdést nem tisztázták magukban, azzal veszélyeztetik gyermekeiket, hogy nem lesz hitük. A médiában szereplő rossz példák ugyanis kegyetlenül választ adnak a „de miért?” kérdésekre anélkül, hogy valaha tudatosulna az emberben. Azt a választ adják, hogy „nincs miért, s aki erre válasz keres, az nem divatos”. És ugye minden gyerek szeretne divatos, nem kilógó, hanem elfogadott tagja lenni a közösségnek.

Tegyünk tehát tanúságot hitünkről. Ha megújulásra van szükségünk, ismerjük be, és tegyünk érte. Ismerjük meg jobban hitünket, közeledjünk Jézushoz, tartsunk lelkiismeret vizsgálatot. Ha pedig már az élő kapcsolat útján járunk, ne féljünk szívből mesélni gyermekeinknek az Ő szintjükön Istenről. Ez a tanúságtétel életünk legfontosabb tanúságtétele, mert ez mutatja meg, hogy milyen hatásunk volt a jövő nemzedékre. Nem lehetünk szentek ugyanis akkor, ha a gyermekeinknek nem kínáltuk fel az életszentség útját. Szt. Mónika azt hiszem, erősen bólogat a mennyből.

Amikor végigmegyek az utcán, sok szép, csinos lányt látok. A női szépségben van valami csodálatos, amely megragad bennünket férfiakat. Lehet úgy vagy vele: “na most újat mondtál, te blog író!” De a lényeg, amit mondani akarok, hogy egy fiú sincs oda annyira a flamingóktól vagy a szivárványoktól (legyen az akár dupla szivárvány), mint a női szépség csodálatos valóságától.  És ez így van jól.

A legtöbb esetben azonban – talán a média és a különböző trendek hatására – az a helyzet velünk férfiakkal, hogy a nem állunk meg a nőiesség csodálatánál, hanem élvezeti cikket akarunk csinálni belőle. Amikor hatással van ránk a női szépség, elfeledjük, hogy mik a határok és szabadjára engedjük magunkat. Így jött létre a pornográfia, amely nem áll meg az női szépség csodálatánál, hanem azt a leginkább arra használja, hogy önző módon élvezeti cikké alakítsa. De nem csak a pornó veszélyes, hanem a mai trend, hogy egy férfinak, miként “illik” tekinteni egy nőre. Általában azt tartja a világ férfiasnak, ha a nők szépségét egy szempontból, kizárólag szexuális téren vesszük figyelembe. Ebből a felfogásból ered például a következő mém.

Dat (That) ass! Még az a segg! A kép mögött az a valóság áll, amikor egy srác felfigyel a női idomok szépségére. Ugyanakkor ott van benne az is, hogy mit csinálna vele. Szinte érződik a feszültség, hogy valami többről van szó. Nem a csodálat légköre lebegi körül a kép mondanivalóját, hanem egy rakat hirtelen beugró buja jelenet, hogy a fenékhez tartozó személlyel, mit fog történni az éjszaka során. A férfi “prédaként” tekint a nőre, akit kinézett magának. A “dat ass” mögött az van, hogy nem az emberi személy a fontos, hanem a külső. És ha jön másvalaki, akire szintén mondható, hogy “dat ass”, akkor már az előző “dat ass” nem is annyira “dat ass”. Szóval értjük. A női szépség felismeréséből így nem egészséges csodálat, hanem egy önző mentalitás alakul ki. Mit gondol az a férfi, aki így néz a nőkre? Hát hogy a nők olyanok mint a gyümölcsök, amelyek azért vannak a világban, hogy az ember megkívánja és leszakítsa őket. Szóval a “dat ass!” nem jó felfogás. Viszont ezzel szembesülünk életünk során. Azt mondják nekünk: “Ahhoz, hogy férfi légy! Ahhoz, hogy légy valaki, úgy kell tekintened a nőkre, hogy “dat ass”!” Ha valaki ezt nem követi a társaságban, azt mondják rá, hogy nem vagy férfias, vagy esetleg megvádolják, hogy nem is szereti a nőket. Pedig a “dat ass” kultúra nem a szeretetről szól.

Úgy látom, hogy kultúránkban elfelejtettük a nőket egészségesen csodálni. Elfelejtettük a határt, amelyet meg kell húzni, ha valódban szeretni akarjuk a nőket. A családból nem vesszük át, hogy miként csodál egy férfi egy nőt, mert sok apuka elfelejti csodálni a feleségét az idők során. (Ha a te apukádat nem láttad még elmerülni anyukád szépségében csak úgy egyszerűen, akkor valószínűleg, nehezen tudod elképzelni, hogy milyen érzés lehet ez.) A média eszünkbe sem juttatja, hogy a női szépség megigéző hatása nem feltétlenül kell vezessen kéjelgő gondolatokhoz.

Miért ne lehetne a következőképpen gondolkodni, amikor meglátunk egy szép lányt az utcán? “Hálát adok neked Istenem, hogy ilyen szépséget adtál a nőknek. Hálát adok, hogy férfinak teremtettél, és hogy férfiként ilyen varázslatosnak tartom a női szépséget. Hálát adok neked, hogy a szívem vonzódik a nőkhöz. Érzem a kísértést, hogy ennek a lánynak, aki most különösen tetszik, csak a testi oldalát értékeljem. Add meg nekem, hogy ez a vonzódás elvezessen oda, hogy őszintén meg akarjam ezt a lányt ismerni. Add meg, hogy ne tárgyként tekintsek rá, hanem testvérként, aki húgom/nővérem Krisztusban.”

Egy ilyen imádság az ember szívét teljesen át tudja formálni. Amikor bevalljuk Istennek vonzalmunkat és esetleges helytelen beállítottságunkat, Ő képes gyógyítani, ha esetleg arra szoktattuk magunkat, hogy a “Dat ASS” mentalitással tekintsünk a nőkre. Nem a vágyak elfojtása kell itt. Ez nem természetes. Isten sem örülne neki. Arra kell törekedni, hogy a vonzalom helyes megértését megkapjuk. Idővel felismerjük, hogy a külső vonzalom a benső értékek megismeréséhez vezet el. A benső értékekre barátságot lehet alapozni. Elkezdhetünk mélyebben megismerkedni a számunkra vonzó nővel.

A barátság egyébként fontos, mert ez megadja a helyes légkört egy kapcsolathoz. Az ember a barátjának nem tenne rosszat, nem használná ki. Ha egy férfi őszinte barátságot tud folytatni lányokkal önös érdek nélkül, akkor olyan alapot teremt, amibe nehezen fér be a kihasználás és a “dat ass” mentalitás.

És ha a barátságban mélyebben megismertünk egy lányt. Történetesen olyasvalakit, akinek nemcsak a külső szépségét csodáljuk, hanem a benső értékeit is, a gyengédségét, a figyelmességét, szervezőkészségét, a szépérzékét, a stílusát, a humorát, a gondolkodásmódját vagy bármilyen benső értékét, ami számunkra fontos, akkor fel kell kötni a gatyát, férfiasan be kell vallanunk, hogy akár többet is el tudunk képzelni vele, és jöhet a következő lépés.

Időnként, úgy éreztem mintha csapdába estem volna egy véget nem érő üzleti vita résztvevői között. Mikor érnek véget ezek a előre megjósolható hangok?

A dán lány rózsaszín-habos, nyálas érzésekkel van tele, hogy meggyőzze a „homofób” vagy „transzfób” heteroszexuálisokat hogy a transzneműek életében történő fájdalmas csavarok és fordulatok valójában egészséges és bátor vállalkozások, hogy önmagukat elfogadják. A film telis tele van LMBT érvekkel. Az egyik fő jelenetben, a főszereplő felkiált: „Végre az vagyok, aki vagyok.”

A dán lány, amelyet Tom Hooper rendezett, David Ebershoff regényén alapszik. Lilli Elbe történetét írja meg, aki a nem-átalakító műtétek egyik első páciense volt. A főszereplőt Eddie Redmayna játssza Einar Wegener/Lilli Elbe szerepében, aki egy transszexuális nővé alakul át. Alicia Vikander játssza Einar hűséges feleségét, Gerdát, aki mélységesen szereti férjét és hűséges marad hozzá lecsúszásának évei során is.

A szereplők játéka alapvetően jó volt, azonban a film több mint egy LMBT eszköz. Igaz, hogy a transszexuális emberek szenvednek. Viszont, amit a film elfelejtett hangsúlyozni az az, hogy gyakran az átműtött páciensek tovább szenvednek a műtét után is, mert a pszichológiai problémáikat nem kezelték. Tudom, első kézből, ugyanis, egyszer én is egy transzvesztita nő voltam.

A sztori

A film 1920-ban játszódik Dániában. Amikor először találkozunk Einarral a filmben, még egy stabil, ígéretes művész, akinek sikerei is vannak a művészvilágban. Nincsenek feltűnő elszólásai a nemével kapcsolatban, sem homoszexuális tendenciái. Gerda, aki szintén művész, nagyon vonzó és szereti a férjét, azonban ő még küzd, hogy elismerjék művészetét. Egy átlagos szerelmespárnak tűnnek.

A dolgok furcsa fordulatot vesznek, amikor Gerdának egy női modellre van szüksége, hogy be tudjon fejezni egy festményt. Gerda megkéri Einart, hogy segítse ki azzal, hogy nőként pózol. Szemmel láthatólag ez az első alkalom, hogy Einar ezt teszi: szüksége van felesége segítségére, hogy a puha nejlonharisnyát felhúzza. Einar beteszi lábát egy csipkés, kisméretű női szandálba és női pozíciót vesz fel. Vonakodva segít, mégis egész jó modorral hajlik Gerda kívánságaira. Egy játékot csinálnak belőle. Egy játékot, amely túl messzire megy végül.

Gerdát lenyűgözi annak izgalma, hogy Einar nőként pózol. Bátorítja, hogy jelenjen meg nőként, hogy csinos és gyönyörű legyen. Einar női énjét a hecc kedvéért elnevezik Lillinek. Gerda felfedezi eddig nem ismert művészeti szenvedélyét, amikor lerajzolja férjét ilyen formában, ellenben a férje teljesen belebolondul abba, hogy önmagát nőként látja lefestve. A fegyver elsült. Einar szerelembe esik azzal, ahogy nőként kinéz. Ez nem transszexualizmus, hanem szexuális fetis, amely abból nyeri energiáját és izgalmát, amihez Gerda bátorítása vezetett. Einar titokban elkezd nőnek öltözni, s felfedezi saját szexuális vonzerejét a lágy, selymes ruhákban.

Az orvosi fogalom, amely leírja Einar állapotát – hogy egy férfi szexuális izgalomba jön az ötlettől, hogy nővé válik – az autoginefília. Einar felcseréli házastársi szerelmét felesége iránt a saját tükörképébe és festményképébe való szerelemmel.

A film egy új szintre lép, amikor valamilyen okból, Gerda bátorítja férjét, hogy kísérje el őt egy művészeti bemutatóra női álruhában. Gerda Einarra ad egy parókát, megcsinálja a sminkjét, kiválasztja a ruhaösszeállítást. Megtanítja, hogy miként járjon és viselkedjen nőként. A parti estéjén Gerda élvezi, hogy Einar álcáját arra használhatja, hogy bolonddá tegye az ismerőseiket addig, amíg rajta nem kapja, hogy egy meleg férfival csókolózik. Lillinek hihetetlenül boldog s tiszta öröm ül az arcára, mire Gerda végre rájön, hogy mit szabadított el.

Gerda bizonytalanul áll a Lilli szituációval kapcsolatban, akinek nem kívánt és váratlan megjelenései egyre gyakoribbak. Gerda Einar egy barátjához fordul, akit ő gyerekkorában ismert, de már nem tartják a kapcsolatot. Amikor elmondja Einar-nak, hogy ez a barátja látni akarja, akkor Einar elmesél feleségének egy rég elfeledett esetet a múltjából, amikor ez a barátja megcsókolta őt, mert „csinosnak” tartotta.

A film könyörtelenül továbbrohan ezután, hogy Lilli felemelkedését, Einar eltűnését és az elhagyott feleség szenvedését, magányát és frusztrációját bemutassa lépésről lépésre, mivel a feleség gyászolja az embert, aki egykor a férje volt. A filmet nézve egy másik film jutott eszembe, az Egy csodálatos elme, amelyben a feleség tehetetlenül nézi végig, ahogy férje egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed mentális betegségében.

Párhuzamok az életemmel

A kisgyermekkori tapasztalataim hasonló vágyakat ébresztettek bennem, mint Einarban. Einar esetében a gyermekkori akkor történt, amikor a játszótársa megcsókolta őt, mivel olyan „csinos” volt. Az én esetemben a nagymamámról volt szó, aki titokban lányként öltöztetett fel engem 4 éves koromtól kezdve. Különleges ruhákat varrt nekem és mindig azt mondta, hogy csinos vagyok, amikor felvettem ezeket számára.

Einarhoz hasonlóan én is feleségül vettem egy nőt és férfiként éltem. Einarhoz hasonlóan én is titokban női ruhákat vettem fől, s alkalomadtán ki is mentem az utcára nőként felöltözve. Engem is elbűvölt ez a tapasztalt. Egy idő után a vágy, hogy nő legyek, erősödött és úgy éreztem nincs más választásom, minthogy Laurává váljak (az én női nevem), hogy „az legyek, aki vagyok.” Lillihez hasonlóan, meg akartam ölni férfi énemet, hogy Laura élhessen. Ezért teljesen átműttettem magam.

Lillinek nem volt lehetősége transszexuális nőként élnie, hogy meglássa, vajon a nőként való lét teljesen betölti-e vágyait, és hogy vajon, valóban a békéhez vezető út része volt-e a műtét. Fertőzés következtében meghalt néhány nappal a második műtét után. Manapság az ilyen műtétek nem annyira életveszélyesek. Miután átestem a nem-változtató műtéten, 8 éven át nőként éltem. Egy ideig San Franciscoban laktam és ott is dolgoztam. A műtét után közvetlenül hatalmas löketet adott az, hogy végre megtörtént az átállás. Az izgalom azonban hamar alábbhagyott.

Idővel rájöttem, hogy a nőként való élet, nem tudott számomra békét adni. Döbbenten tapasztaltam, hogy még így is egy nap többször váltottam szerepet Walt és Laura között. Bármi is volt az, ami miatt meg akartam változtatni nememet, nem oldódott meg azzal, hogy átműttettem magamat, sem azzal, hogy nőként élek. Tovább kerestem tehát a választ.

Egy pontos jellemrajz – a cél érdekében

A film pontosan bemutatta azokat a mély érzelmi és pszichológiai problémákat, amelyeket a transszexuális emberek megtapasztalnak, megvilágítva azt, hogy milyen bosszantóan nehéz ezeket a problémákat diagnosztizálni és kezelni. Nagyszerű munkát végzett a film azzal, hogy megmutatta, a nemi identitásunkkal kapcsolatos rossz érzés eredhet egy látszólag kis, gyermekkori balesetből, amely érzés felnőttként súlyosbodhat, s végül nem-átalakító műtéthez vezethet.

A közönség végig nézi, amint Einar átalakul a felesége festménye kedvéért kelletlenül nőnek öltöző férfiból, egy olyan emberré válik, akit szexuálisan felcsigáz a nőként való felöltözés és a Lillivé válás, úgy hogy végül megtagadja férfi mivoltát és Gerdával kötött házasságát. Lilli lázasan küzd a nemi műtétért, élete kockáztatásának árán is. Közvetlenül a döntés után valóban boldognak tűnik.

A legtöbb transszexuális ember valóban egyet értene abban, hogy ez igaz az volt az ő esetükben is, és igazából én is így tapasztaltam saját életemben. Ugyanakkor, mivel Lilli meghalt a második műtét után, a film csupán a vágyakat tudta bemutatni és a műtét azonnali hatását, nem pedig az átalakulás hosszútávú valóságát. Az én esetemben az átalakulás egy jó életet ígért, de a kezdeti eufória elmúlásával csak kétségbeesett lettem. Csak akkor jött el a béke az életembe, amikor elhatároztam, hogy felhagyok a Lauraként való élettel és mindent megteszek, hogy Waltként éljek. Nyitottság volt bennem, hogy visszaalakuljak férfivá, s ez minden megváltoztatott.

Amikor helyesen diagnosztizálták a disszociatív személyiségzavaromat, akkor tudott elkezdődni a hatékony kezelés. Több évbe telt, de kitartottam a személyiségzavarom kezelése mellett, s a nővé válási vágy egyre inkább eloszlott, míg végül teljesen megszűnt. Rájöttem, hogy nem lett volna szükség a nem-átalakító műtétre, de már túl késő volt. A testemet visszafordíthatatlanul megcsonkítottam.

A rendellenesség rendellenességet szül

Az általános diagnózis azok számára, akik magukat transszexuálisnak azonosítják a „nemi diszfória”. A DSM-5 szerint (A Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders című könyv legújabb kötete) a nemi diszfória egyik jele, hogy az egyén nem talál összhangot saját tapasztalt/kifejezett nemével és a biológiai nemével. Ez a rendellenesség legalább 6 hónapig tart. Bár nem sok szó van róla, de a tanulmányok rámutatnak, hogy a transszexuális betegek problémájához más rendellenességek is társulnak (komorbiditás).

A film elég világosan bemutatja Einar komorbid rendellenességeit. Először is látjuk, az autoginefília megjelenését, amely egy mentális, szexuális rendellenesség, amelyben Einar saját vágyának tárgya lesz Lilli képében. Miután ezt egy ideig táplálja és kényezteti, ez átcsap egy narcisztikus megszállottságba, hogy önmagát ily módon elégítse ki a feleségével való kapcsolat rovására.

Látjuk Einar felbukkanó vágyát, hogy az a nő legyen, akit Gerda, az ő felesége, olyan szépen megfestett. Ez a vágy szinte megszállottá teszi. Ezek az erős és új érzelmek megváltoztatják Einar önmagáról alkotott képét. Végül Lilli elkülöníti magát Einartól és két én alakul ki egy személyen belül. Ezt nevezzük disszociatív rendellenességnek. Lilli akadálytalanul átveszi az irányítást és Einart átalakítja a festményhez hasonlóan Lillivé, aki nő.

Lilli szerint Einar meghalt és eltűnt. Ez a kijelentés sokkal inkább a rendellensséget írja le mint a valóságot, mert hiszen még mindig Einar beszél. Én is hasonlóakat mondtam Walttal kapcsolatban. Kijelentettem, hogy Walt halálát akarom és rendezek egy rendes temetési szertartást számára, hogy Laura élhessen bennem anélkül, hogy Walt beárnyékozná az ő létét. Nem más ez mint, amikor egy háborodott elme beszél. Ahogy kiderült, nekem is voltak komorbid rendellenességeim.

A dán lány készítői világosan azt a népszerű elképzelést próbálják pénzzé tenni, hogy Einar testében valójában egész életében egy lány esett csapdába. Ne ejtsenek tévedésbe téged a különböző hangok! Próbáld az egészet egy kicsit árnyaltabban vizsgálni, s akkor megláthatod, hogy egy sor meg nem értett, diagnosztizálatlan mentális rendellenesség alakította át Einart Lillivé, a transszexuális nővé. A magukat transzneműnek valló emberek nem úgy születnek, hanem olyan tapasztalatok vezetik őket erre az útra, amelyek érzelmeiket és vágyaikat átalakították.

Az igazi pszichiátriai kezelés biztosítása

A film végén, ahogy kiírták a szereplőket, odafordultam a mellettem ülő középkorú hölgyhöz, s megkérdeztem tőle, mit gondol erről. Azt mondta: „Úgy éreztem, mintha ez egy propaganda film lenne! Egy olyan helyen élek, ahol pszichiátriai betegek járják az utcákat, de senki sincs, aki segítene rajtuk.”

Egy bizonyos szemszögből ez a leírás érvényes a transszexuális emberekre is: szükségük van pszichiátriai kezelésre, de gyakran senki sincs, aki segítene rajtuk. A nemi diszfóriában szenvedő betegek több mint 60%-a szenved komorbid rendellenességektől. Ezek közt gyakran pszichológiai vagy pszichiátriai rendellenességek állnak, olyanok mint disszociáció, szexuális fetisek mint az autoginefília, illetve hangulati rendellenességek mint a depresszió. Az esetek közel mindegyikében lehetséges ezeket a betegségeket kezelni műtéti beavatkozás nélkül, feltéve ha a páciensek rendes kezelésben részesülnek pszichoterápiával és gyógyszerekkel.

Egy 2011-es felmérés szerint a transszexuális emberek 41%-a próbált már legalább egyszer öngyilkos lenni. Harry Benjamin nem-változtató klinikájával kapcsolatban készített jelentést 1979-ben Dr. Charles Ihlenfeld, endokrinológus, aki boldogtalanságot és öngyilkosságokat figyelt meg. Miután 6 éven keresztül 500 ember kapott nála nem-váltó hormonterápiát Dr. Ihlenfeld azt mondta, hogy azok közül, akik nem-átalakító műtétet akarnak maguk számára 80%-nak nem kellene ezt megtennie. Mi volt az indok? A magas öngyilkossági ráta a műtéten átesett transznemű emberek között. Ami elképesztőbb, hogy Dr. Ihlenfeld azt állította, hogy a műtét sohasem egy élethosszig tartó megoldás, hanem csak egy átmeneti haladék.

Bár lehet, hogy jó szándékkal teszik, mégis a sok aktivista, akik a transzneműek elfogadásáért küzdenek, igazából csak akadályozza őket, hogy megkapják a szükséges segítséget. A társuló rendellenségeknek köszönhetően valószínű, hogy a transszexuális emberek közötti magas öngyilkossági arány nem fog csökkenni.

A dán lány egyik jelenetében egy specialista Einart paranoid skizofréniával diagnosztizálja. Mielőtt a doktor vissza tudna jönni érte csapatával, hogy elfogják őt, Einar érthetően elrohan, mivel fél a rá váró barbár kezeléstől.

Várom azt a napot, amikor a mai gyakorlat, mely arra buzdítja a pácienseket, akik kellemetlenül érzik magukat saját nemükkel kapcsolatban, hogy essenek át nem-átalakító műtéten, éppen olyan barbár lesz az emberek szemében, mint az utóbbi jelenet.

https://www.lifesitenews.com/opinion/the-danish-girl-people-arent-born-transgender-but-playing-dress-up-can-spar

Advent II. vasárnapján természetesen továbbra is Jézus eljövetelére készülünk. Mielőtt Jézus elkezdett volna működni az Ő eljövetelének is volt egy felkészítője, keresztelő János, akit Isten hívott erre a feladatra. Ő pedig elment a Jordán egész környékére és hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. A bűnbánatra hívott, ami az eredeti görög szöveg a μετανοια szóval fejez ki. Ebben a szóban több van, mint puszta bűnbánattartás. A μετανοια szó arra a cselekedetre utal, amikor az ember éles fordulatot vesz és elkezd egy teljesen másik irányba tartani. A magyar nyelvben a megtérés fejezi ki legjobban a szót, ugyanakkor a köznyelvből felénk kiveszett a megtérés fogalmából az a jelentés, hogy teljesen megfordulok és 180 fokban irányt váltok. Viszont ha Székelyföldön útbaigazítást kérünk valószínűleg azt kapjuk válaszul, hogy „itt térjen meg!”

A bűnbánat keresztsége, amelyet tehát a Keresztelő hirdet a teljes fordulatra hív. Arra hív, hogy mondjunk nemet rossz szokásainknak, tulajdonságainknak és vonásainknak. Le kell tehát tennünk minden olyat, ami nem az Istenhez visz közelebb, s egy olyan úton visz, ami nem Felé tart. Kérdés, hogy vagyunk-e olyan érettségi szinten, hogy belássuk rossz úton járunk? Látjuk-e, hogy a szenvedély, amellyel magamat rombolom rossz példát ad gyermekeim számára és tönkre teszi az életet? Látjuk-e, hogy a rossz tulajdonságom rombolja, gyengíti a közösséget, vagy abban a hitben élünk, hogy ez elfogadható, ezzel nem kell foglalkozni? Látjuk-e, hogy bizonyos ragaszkodásink véges dolgokhoz megtörik bennünk Isten művét? Látjuk-e a rossz utat? Vagy futunk és szinte rohanunk az üvegfal felé, amelybe bele ütközünk előbb utóbb? Ennek nem kell így lennie. Rossz tulajdonságainkkal szembe nézhetünk és felvehetjük velük a harcot Jézus nevében. Szenvedélyeinktől megszabadulhatunk Jézus nevében. Ragaszkodásainkat pedig feladhatjuk, mert egy dologhoz kell csak igazán ragaszkodunk: Jézus nevéhez. Az Ő tanításához, az Ővele való napi kapcsolathoz. A szentek is ezt tették. Időről időre Isten egyedüli és kizárólagos jelenlétébe merültek ott, ahol voltak. Kitették magukat annak, hogy időről időre meghallják az Ő megtérésre buzdító halk szavait. Legutóbb elterveztem, hogy majd a délutánomat a saját kedvteléseimnek fogom szentelni, de előtte imádkoztam, olvastam egy kicsit a Szentírást. Elkezdett bennem motoszkálni, hogy biztos ez a legjobb, amit tehetek ezen a délután? Nem vagyok túlságosan önző és kizárólagos? Nem mondom-e azt Istennek, hogy már pedig így lesz, ezt teszem és kész? Rá kellett jönnöm, hogy igen, önzően kiszorítok más lehetőségeket. Tudtam, hogy van egy ismerősöm, aki szerette volna, hogy meglátogassam, de mivel esős idő volt, egyáltalán nem volt kedvem elmenni. Be akartam húzódni a kuckómba és egyedül akartam lenni a dolgaimmal. Rá kellett jönnöm, hogy ezt a tervemet túl nagyra tartottam. Nehéz volt elengedni. Eszembe jutott azonban, hogy Istenben kell gazdagnak lennem, s azzal, hogy kisajátítom magamnak azt a délutánom, igazából szegény maradok. Hátat fordítottam hát ennek a mentalitásomnak és elmentem meglátogatni ezt az ismerősömet. Beszélgettünk egy jót és ő nagyra tartotta, hogy időt fordítottam rá. Ezután öröm volt a szívemben, mert szabad voltam tenni a jót. Nem kötöttek meg olyasfajta tényezők, mint időjárás, hangulat stb. Fontos tehát Isten jelenlétébe helyezkedni, mert Ő felteszi nekünk a kérdéseket, amelyek vezetnek a hátat fordítás útjain.

Ebben az időszakban tartsunk tehát önvizsgálatot. A Szentlélek ebben segíteni fog. Rávilágít életünk sötét foltjaira. A Szentlélekről mondja a Szentírás, hogy Isten mélységeiben lakozik és átlátja azt. A mi emberi mélységeinkkel is fog tudni dolgozni, ha hagyjuk. Szánjunk időt a méltó felkészülésre a hátat fordítás szentségére, a gyónásra. Ha valóban úgy tekintünk rá, mint a hátat fordítás szentségére nyilvánvalóvá válik, hogy ezt akarni kell. Ehhez nekünk is tenni kell. Meg kell vallanunk, de valóban hátat is kell fordítanunk annak, amit megvallottunk. A gyónás így teljes értékű. Aki tovább akarja folytatni a rossz úton való járást, az még nem lát tisztán. Annak a gyónás egy feladat, amit le kell tudni mielőtt elmegyünk a karácsonyi Misére. Annak nincs benne a hátat fordítás, hanem csak a bűnlajstrom felsorolása. Nem ezért adta Jézus a gyónást nekünk, hanem azért, hogy amikor elérkezik a karácsony napja ne legyen az, hogy azon bánkódunk, hogy még mindig a rossz úton járunk, s nem tudunk elszakadni a régitől. Ez időszakban tegyük ki magunkat annak, hogy az utunkat módosítva hirtelen szembetalálkozzunk a Megváltóval.

Egy évvel ezelőtt hoztam egy döntést, amely megváltoztatta az életemet. Véget vetettem egy olyan kapcsolatnak, amely tönkre tett és azóta hátra sem néztem. Viszont volt valami nagyon fontos, amit nagyon gyorsan megtanultam. Az, hogy egyáltalán nem volt semmi fogalmam arról, hogy ki vagyok. Két hosszú kapcsolatban voltam 16 éves korom óta, s már elfelejtettem mit jelent az, amikor nem vagyok párban valakivel. A saját identitásom egyedülállóként rejtély volt számomra.

Egy keresztény fesztiválon múlt nyáron, egy olyan mondatot írtam az imanaplómba, amely azóta végigkísér engem:

„Mielőtt egy férfi menyasszonya leszel, előbb Krisztus menyasszonya legyél.”

Ugyanezen az éjszakán úgy éreztem, Isten arra hív, hogy tartsak randiböjtöt, s hogy egy évet az életemből egyedül csak neki szenteljek. Éppen annyira hibás vagyok a házasság idealizálásában mint bárki más, ezért óvatosan vártam, hogy mit fog hozni ez az év. Egy egész év, mely garantáltan nem tartalmazza a házasság lehetőségét! Tudtam, hogy bíznom kell Istenben, hogy oda fog vezetni, ahová Ő szeretné. Szokás szerint nem csalódtam benne!

Többet tanultam magamról ez alatt az egy év alatt, mint az eddigi 20 évem alatt. Emellett óriásit fejlődött a Jézussal való kapcsolatom, amint megtanultam egyre jobban átadni neki terheimet, s nyugalmamat az Ő szerető jelenlétében megtalálni. A szingliségem ezen éve alatt, rájöttem egy sor kérdésre, amelyet úgy hiszem fel kell tenni, mielőtt én (vagy bárki más) egy párkapcsolatba bonyolódna.

1. Készen állsz a házasságra?

Éppen most annyit tudok, hogy még sok dolgot akar Isten cselekedni bennem és velem együtt, mielőtt megházasodnék, ezért hát a „csak úgy” történő randizgatásnak semmi haszna nem volna. Ezzel nem azt mondom, hogy a randizás rossz dolog, csak azt hogy ennek céllal kell történnie. Ezért hát, ha nem vagy még ott, hogy teljesen dönteni tudj a házasság kapcsán, akkor senkinek sem teszel jót azzal, ha randizol.

2. Saját magad miatt csinálod?

Mindannyiunknak vannak olyan pillanatai, amikor azt gondoljuk, hogy egy kapcsolat igazán boldoggá tenne minket. Szeretnénk, ha más oldaná meg problémáinkat, ha felvidítana, amikor letörtek vagyunk, és ha eltörölné magányunkat. Viszont mindezen okok mélyén az önzőség van, mi pedig arra kaptunk meghívást, hogy önzetlenül szeressünk.

3. Meg vagy elégedve Jézussal?

Ez az év jobban megtanított Jézust mindennek a középpontjába helyezni, mint bármi amit eddig tettem. Ez abból a tudatból fakad, hogy Ő az egyetlen, aki igazán teljessé tesz engem. Őt nem lehet pótolni. Ha nem vagy megelégedve Jézussal, akkor egy kapcsolat sem fog megelégíteni téged.

4. Magabiztosan birtoklod saját identitásodat?

Az, hogy tudod ki vagy, hogy kié vagy és hogy mire lettél teremtve, lehetővé teszi, hogy sokkal többet kihozz egy kapcsolatból. Azzal, hogy képes vagy szeretni magadat mint Isten teremtményét, képes leszel egy másik embert teljesen szeretni. Ez egyben megakadályozza, hogy túlságosan erre a másik személyre támaszkodj, hogy ő folyton megnyugtasson és megerősítsen téged, ami nem mellesleg szükségszerűen nagy nyomást tesz rá.

Az igazság az, hogy nem kell félned az egyedülléttől, mert soha sem vagy egyedül. Néha Istennek más tervei vannak az életeddel, amelyek megkívánják, hogy szingli légy egy ideig, de Ő mindig ott van veled. Felhasználja az időt, amíg egyedülállók vagyunk, hogy tanítson és átformáljon bennünket, hogy azzá gyúrjon minket, akivé teremtett. Ezért kell engednünk és elfogadnunk az Ő munkáját bennünk, még akkor is ha fáj.

Ahogy a végéhez közeledek ennek az egy év elkötelezett szingli életnek, nagyon hálás vagyok azért az utazásért, amelyre Isten elvitt engem és a lehetőségekért, amelyekre felnyitotta szememet. Ha azzal a magányosság érzésével küszködsz, imádkozom, hogy te is részesülj abban az áldásban, hogy megtapasztalod Jézus vigasztaló jelenlétét! Kívánom még, hogy tudd, hogy Istennek hihetetlenül izgalmas és nagy terve van az életeddel.

http://chastityproject.com/2014/08/time-take-dating-fast/

Igaz barát, ki a felhőkön érkezel,
Jöveteledtől nem félek, nem rettegek,
Csak hűségesen kezemet nyújtom,
S lelkemet szeretőn magadhoz húzod.

Rég ismerlek már, hisz szívemben élsz,
Tiéd volt a vezető pásztorkéz,
Életemben éreztem mindig jó voltodat,
Színről színre látom immár arcodat.
– Matthew Smith