Az elmúlt évekkel ellentétben idén szinte egyáltalán nem készültem Nagyböjtre. Nem köteleztem el magam semmiben, nem gyakoroltam különösebb önvizsgálatot – hatalmas örömmel és izgalommal vártam Húsvétot, de a lemondáshoz nem volt kedvem. Könnyed, boldog várakozás, az új élet öröme, az ár tudatosítása nélkül. Barátok, szórakozás, finom ételek és napfény; a földi élet minden szépsége, ami a valódi életről beszél, tavaszi kék ég és Chopin-szonáták… Húsvéti ünnep, 40 napon át. Ebbe robbant be a vírus, a bezárások, a karantén.
„Ha nem járkálsz a nyugalom napján, kedvteléseid után az én szent napomon, ha a nyugalom napját gyönyörűségesnek hívod, az Úr szent napját dicsőségesnek, és azzal dicsőíted, hogy abbahagyod munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről, akkor gyönyörködni fogsz az Úrban, és pedig a föld magaslatain foglak hordozni, és táplállak ősödnek, Jákóbnak örökségében. – az Úr maga mondja ezt.” (Ézs. 58:13-14)
Vajon akkor is számít ez, ha nem én döntöttem így?
Négy napja vagyok itthon. Régóta várt események maradnak el, nem járok munkába, nem járok egyetemre. Nem piknikezem a parkban a tavaszt ünnepelve. Csak az ablakból nézem a kék eget. Nem megyek sehova, természetesen, hiszen felelősek vagyunk egymásért, és ez a legkevesebb, amit megtehetek. Kényszerű böjt ez – már ha így is nevezhetem annak. De talán ez csak rajtam múlik, azon, hogy hogyan állok hozzá a helyzethez.
Vendégszerzőnk, Németh Bálint gondolatai
Felelősen otthon maradni és hagyni, hogy összeomoljon a gazdaság? Elnyaralni előre az időt? Persze életeket ment, ha nem mindenki egyszerre lesz beteg és terheli le az egészségügyet. Szuper, hogy nem gyűlnek az emberek, aki teheti, otthon marad.
De a sok károgást nem értem. Mit mondtak volna a pestis idején, akik most a bibliai végidők nagy járványát szajkózzák? Ez annak max. gyenge előszele. Ez a globális járvány leginkább anyagi károkkal jár, meg emiatt azzal, hogy az egyén az egzisztenciális túlélésre fókuszál és nem az összefogásra, nem az építésre, nem arra, amire született. Éppen ezért nem elég a #staythefuckhome, nem elég otthon maradni.
A legjobb válasz erre az egészre szerintem Mikes Attilától származik, aki csupán annyit mond, hogy ha már többet maradsz most otthon, akkor családi béke közepette használd ki ezt az időt a TERVEZÉSRE!
Tervezzük meg, hogyan leszünk hatékony munkavállalók a home officeban! Ne csak a színházakat mentsük meg, hanem a munkáltatóinkat is! Hisz ez nem egy előszabadság a szülőknél, okosban, vidéken. Ez nem egy legalizált lógás/Netflix sorozatidő a munkából. Aki felnőtt és önálló, annak elvileg nem kell egy főnök, hogy kipréselje belőle a munkát. Hát mutassuk meg, hogy felnőttek vagyunk és otthonról még több eredményt szállítunk - így lehet, hogy járvány nélkül sem kell majd annyit bejárni!
Bő két nap alatt több mint 22.000 ember csatlakozott a 777 „Pánik helyett ima” elnevezésű kezdeményezéséhez, amelynek célja, hogy a koronavírus idején a magunkba fordulás helyett az ima erejére hívjuk fel a figyelmet. Az elmúlt hétvégén több tízezer magyar ember imádkozott együtt a bajbajutottakért és az őket segítő ápolókért.
Mára már akkora tömegek csatlakoztak az imához, hogy a térképet nézve gyakorlatilag teljes Közép-Európát elárasztották az imádkozó kezek. Hamarosan pedig további tíz nyelven lesz elérhető az imalánc.
A mai naptól kezdve országosan bezártak az iskolák a vírus miatt. Tegnap azon gondolkodtam, vajon hogyan élném meg diákként, ha akkoriban ilyen történik. Hiszen nem volt az olyan rég. Ezelőtt alig tíz évvel még én is középiskolás voltam, és bár voltak nehéz napok, mindig is szerettem iskolába járni. Szerettem abba a gyönyörű szecessziós épületbe járni, volt egy kis Roxfort hangulata az iskolának. De leginkább a tanárok társaságát szerettem, az irodalom órák elmélkedő hangulatát, a rajz órák alkotói csendjét.
Most, immár fiatal kezdő tanárként egyszerre izgalommal és egyben aggodalommal tölt el ez a helyzet. Szakdolgozatomat tavaly pont az e-learning és a digitális pedagógia témájában írtam, de azért ez most mégis más. Ez egy éles helyzet. Persze helyt kell állnunk és biztosra veszem, hogy helyt is fog állni a magyar pedagógustársadalom, de hazugság lenne tagadni, hogy a személyes kontaktus adja meg a lelkét a tanár-diák jó viszonynak.
A diákjaimat mindig megkérdezem, hogy érzik magukat, mi minden történt velük a legutóbbi közös óra óta, ők pedig időnként meg is dicsérik az öltözékemet vagy a hajamat, és kölcsönösen kedveskedünk egymásnak, vicceket mesélünk valamiről. Most vajon tudunk ilyen kedvesek és vidámak lenni egymással? Ugye nem fogunk bepánikolni (nagyon)?
„...hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk…” (2Tim 1:7)
Biztos ismeritek azt a közmondást, hogy amikor az észt osztotta Isten, akkor XY elfelejtett sorba állni. Én sokszor elképzelem ezt a klisés közegbe ültetett jelenetet, amikor Isten mindenkinek kicsit más arányban osztja szét azokat a tulajdonságokat, amelyek meghatározzák a személyiségünket és egyéniségünket. Ilyenkor azt gondolom, hogy nekem nagyon keveset adott a realitás talaján álldogálásból és valahogy rengeteget az empátiából, ami azt az ambivalens turmixot hozza létre, hogy bár nagyon szeretnék segíteni és jószerivel meg is látom azokat a helyzeteket, amikor szükség lenne segítségre, mégsem találom meg az eszközöket ahhoz, hogy meg tudjam azt valósítani.
Áprilisban zarándoklatra indultunk volna a férjemmel. Az első spanyolországi zarándoklatom óta azt érzem, hogy szükségem van minden évben erre az utazásra, amely lelkileg feltölt és közelebb visz Istenhez és az emberekhez.
Mi olyan különleges benne? Természetesen nagyon összetett a válasz, de az emberek egymás felé fordulása az egyik legkiemelkedőbb. Ez az, ami a mai világunkban a mindennapi életből leginkább hiányzik.
Nem egyszerű a mostani helyzet. Aggódunk az egészségünkért, a nagyszüleinkért, a gyerekeinkért, a távol levőkért, a munkánkért, a megélhetésünkért, a diplománkért, és ki tudja még miért.
Rajtam hullámokban jelentkezik az aggodalom. Amikor túl sok ember van a metrón, de akkor is, amikor túl kevés – elég ijesztő hatást kelt. Sokáig semlegesen tudtam hozzáállni a vírus okozta problémákhoz. A héten kiderült, hogy csak azért, mert túl messze volt még tőlem. De amikor dörgedelmes rektori levél hirdeti, hogy nem mehetsz az egyetemre, teljesen mindegy, hogy már nincs is arra dolgod, mégis érzed az üzenet súlyát. Amikor négy különböző hierarchiai szinten döntenek arról, hogy folytathatod-e a tanári gyakorlatodat, hát, hogy is mondjam, nem a derűs szabadságérzés az első, ami eszembe jut erről a helyzetről.
De nem is erről akartam beszélni.
Hanem arról, hogy ebben a szürke, nyomasztó, mentális és érzelmi viharban hirtelen felbukkannak napsütötte szigetek. Szélvédett óvóhelyek. Mint a tavaszi virágok, előbukkannak az élettelennek látszó földből.
A karanténban tengődő olasz gyerekek színes-szivárványos lepedőket festenek, kilógatják az ablakaikba, ezzel bíztatják egymást. A lakótömbökben élők kimennek az erkélyeikre és együtt zenélnek, énekelnek, előkerülnek a gitárok, csörgődobok, harmonikák, trombiták és operaénekes alsószomszédok. Közös térbe ugyan nem mehetnek, de közösséget alkotnak. Az internet tele van a #coloravirus és #AndràTuttoBene (minden rendben lesz) hashtagekkel, ezzel világszinten csalnak mosolyt gondterhelt arcokra.
„Nem lenne gond a vallással, csak az a baj, hogy elavult. Ha tudna adaptálódni a modern világhoz, sokkal hatékonyabb lenne.” Te is sokat hallod ezt? Én nagyon gyakran találkozom ezzel a véleménnyel barátoknál, ismerősöknél és idegeneknél is. Őszintén mondom, meg tudom érteni. Nem azért, mert egyetértek vele, hanem mert el tudom képzelni, milyen lehet a vallás kívülről. Isten nélkül. Érthetetlen szertartások, szabályok, kötelezettségek és tiltások sokasága, látszólag értelmetlenül.
Azon gondolkoztam, milyen hasonlattal tudnám legjobban megjeleníteni, amit mondani akarok. Sokáig törtem a fejem, míg ma reggel a hamvazószerdai mise előtt hirtelen eszembe jutott.
Képzelj el egy biciklikereket! Az abroncs az életed. A kerékagy Isten. Ott van a középpontban minden, ami Ő. Jézus áldozata, a feltámadás, a megváltás, a szeretet. A küllők összekötik az életedet Istennel, ez a látható egyház: a Biblia, a papság, a szentségek, a hierarchia, a szabályok, a kérések, a szertartások, a törvények, az ajánlások, a tiltások. A küllők összekötik az abroncsot a kerékaggyal és ahogy a kerék gördül, mindig másik küllő kerül függőleges helyzetbe. Az életed folyamán, egy napod folyamán is mindig más eszköz segít, hogy kapcsolatban maradj Istennel. De a lényeg a kerékagy, a középpont, ugye?
Ő itt Fekete Ádám. Ádám fogta magát és elindított egy YouTube-csatornát. A stílusa egyedülálló, a témái nagyon fontosak, te meg ülsz a képernyő előtt és tátott szájjal csodálkozva, könnyezve nevetve észre sem veszed, hogy a srác egy hétvégényi személyiségfejlesztő workshop témáját csempészte bele 10 percbe. Ez a Tajgetosz Show!
Az elmúlt hetekben, lelkigyakorlaton, tanításokban és prédikációkban lépten-nyomon a szenvedés és a testi-lelki küzdelem témája jött velem szembe. A szenvedés helyénvalósága, a jelenbe való megérkezés, a más perspektíva keresése. Erre jön Ádám, aki arról beszél, hogy az emberek meg akarják spórolni az életükben a nehézséget. Miközben neki egy pohár megfogása is az. Aztán felteszi a kérdést: nem lehet, hogy mi vagyunk saját magunk akadálya? Puff neki… és ez még csak a csatorna bemutatkozó videója volt.
És a zseniális, hogy nem azért hiszel neki, mert megsajnálod. És ő sem azért veszi videóra a gondolatait, hogy érzékenyítse a társadalmat a mozgássérültek iránt. (Sőt, szerintem döbbenetes az a bátorság és önirónia, amivel egy mozgássérült srác a spártai Tajgetoszról nevezi el a csatornáját!) Mindez teljesen mellékes. Azért veszed komolyan, mert az élet nagy, de mégis banális igazságait pofonegyszerűen adja át, személyes sztorikkal tűzdelve és vicces stílussal körítve.
Mi bújhat meg a lustaság mögött? Miért okoz nehézséget a segítség elfogadása? Mindennapi kérdések, amik szinte mindannyiunkat foglalkoztatnak. Fontos témák, vicces köpenybe bújtatva. És közben azt is megtudhatod, hogy bármikor ehetsz fagyit! :)
A frissen alakult MADOKE, azaz a Magyar Dokumentumfilmesek Egyesülete február 3. és 9. között elérhetővé tesz öt egész estés, díjnyertes dokumentumfilmet.
Az egyesület, azon túl, hogy platformot biztosít alkotók és bírálók, valamint a különböző dokumentumfilmes-generációk találkozásához, népszerűsíteni szeretné a minőségi, magyar alkotásokat és magát a dokumentumfilmet, mint műfajt. Ezért a héten honlapjukon elérhetővé váltak a díjnyertes Gettó Balboa (r.: Bogdán Árpád, 2018), Könnyű leckék (r.: Zurbó Dorottya, 2018), Nagyi projekt (r.: Révész Bálint, 2017), Drifter (r.: Hörcher Gábor, 2014) és a Puskás Hungary (r.: Almási Tamás, 2009) c. alkotások, valamint a szintén elismert Mignon című rövidfilm (r.: Oláh Kata, Csukás Sándor, 2019).
Ha értékes kikapcsolódásra vágysz, látogass el a MADOKE honlapjára, ahol vasárnapig még elérhetőek a filmek!
100 másodperc éjfélig. Ennyi maradt hátra az emberiség életének napjából, legalábbis az atomtudósok szerint. A végítélet órája (Doomsday Clock) a föld legkiválóbb elméinek döntése alapján hivatott mutatni, milyen közel áll az emberi nem a teljes pusztuláshoz, és ennél fenyegetőbb időt még soha nem láthattunk. Magunknak köszönhetjük - a klímaváltozás ma már tagadhatatlan, katasztrofális hatásait az egész világon látjuk; a fegyvereink túlnőttek minket, mi pedig túlnőttük a Földet.
Talán nem mindannyian vagyunk ezzel így, de engem a hírportálok és a worldometer számlálói napról napra egyre mélyebbre taszítanak a reménytelenségbe. Elkeseredve, tehetetlenül ülök a gép előtt, és érzem, ahogy süllyedek a szorongásba. Őszinte leszek - nem a bolygót féltem, hanem magamat és a sok-sok csodás embert, akit annyira szeretek. Félek a szenvedéstől, félek a háborútól, félek az éhségtől, az árvíztől, a koronavírustól… félek, hogy tényleg így pusztul el az emberiség, és szorongat ennek az ígért közelsége. Hiába tudom, hogy Isten kezében van minden, olyan félelmetes hely időnként a világ, és olyan könnyen megrémülök.
„Miért félsz a halandótól, az olyan embertől, aki a fű sorsára jut? Elfelejtetted alkotódat, az Urat, aki az eget kifeszítette, és alapot vetett a földnek? (...) Mert én, az Úr vagyok a te Istened, aki fölriasztom a tengert, hogy zúgnak hullámai. Seregek Ura a nevem!” (Ézs. 51:12-15)
A Bakancslista filmet szerintem senkinek sem kell bemutatni. A filmben szereplő listát pedig már rengetegen adaptálták a saját életükre vonatkozóan. Vajon mit szeretnék még megtenni, mielőtt meghalok?
A Zöld Bakancslista ehhez képest arról szól, mit tudsz megtenni, mielőtt a Föld meghal. Tudom, Greta Thunberg, meg klímaválság és zero waste meg veganlife, ez mind jól hangzik, szép képek kerülnek ki instára ezekkel a hashtagekkel. Sokan csak legyintenek, ha ilyet látnak, vagy lehülyézik az embert; vannak, akik irigylik azokat, akik vállalják, hogy hulladékmentesen élnek.
Akik úgy érzik az előszó alapján, hogy ez a téma a fülükön jön ki, és különben se mondja meg senki, mikor vehetek el műanyag zacskót a tescos zsemléhez, azoknak most megköszönöm a figyelmet, és ha úgy érzik, mégis szeretnének belevágni valami újba, keressék vissza a cikkem.
Túl régóta beszélünk már környezetvédelemről meg újrahasznosításról, mégsem történik változás. Ezek szerint valamit rosszul csinálunk. Tény, hogy sok múlik a multinacionális cégek hozzáállásán, de rajtunk, embereken is. Ha én a saját életembe bevezetek egy olyan szokást, ami nekem jó, akkor azzal hatok másokra.
Új év, új évtized, új fogadalmak. Bár, kit áltatok – a témák ugyanazok, és nem csak szilveszterkor, hanem szinte minden nap újrakezdem az ígérgetést. De most nem is erről szeretnék beszélni.
Az egészségemről való gondoskodás mindig dobogós helyen áll a fogadkozási listámon, újabb és újabb aspektusokból megközelítve a témát – most éppen a látószervem van terítéken. Mint minden, magára valamit is adó ezredfordulós, értékes időm jó részét én is különböző képernyőkre tapadó szemmel töltöm, ennek minden közepesen kellemetlen következményét rendszeresen tapasztalva. Az elvesztett időérzék és a folyamatosan érkező ingerek miatt túl keveset pislogunk, és az ebből fakadó szemszárazság elkerülését segítheti a 20-20-20 szabály: 20 percenként felnézni a gépből és legalább 20 másodperci kb. 20 láb (6 méter) távolságba tekinteni. Az utóbbi időben buzgón gyakorlom – nem mondom, hogy túl jól megy, de próbálkozom, és tényleg jó érzés időről időre kiszakadni a kék fényből.
Örök fogadkozásaim sorában szintén előkelő helyen áll a „most aztán tényleg összeszedem magam”. Mától minden más lesz! Nincs több feledékenység, magam után futás, rendezett, szervezett, felnőtthöz méltó életet fogok élni. Csak idő kérdése volt, hogy hosszú szemezés után én is megpróbálkozzak a sokak által magasztalt bullet journal (bennfenteseknek csak BuJo) -vezetéssel – igaz, a szükségesnél két héttel később, január közepén ültem le megtervezni az évet, de az ilyen apróságokon már nem akadok fenn.
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics