Azt ismeri, hogy három Jézus beszélget? c. cikk margójára
Két különböző oldalról jutott el hozzám ez a cikk, a shoeshine csapattól és pszichológushallgató barátaimtól. Elsőre meg sem tudtam fogalmazni, mit érzek, annyira felkavart, undorított a kutató viselkedése, embertelensége - hiába tanulom lassan öt éve a szigorú szabályozás előtti idők rettenetesen káros kísérleteit, ez mindenen túlment számomra. Hálás vagyok azért, hogy ismerhetek egy csodálatos, és történetesen skizofréniával élő embert, és kitüntetettnek tartom magam, hogy a barátjának mond. Nem tudok nem rá gondolni, amikor ezt olvasom, és ez a mélységes harag sokáig nem is engedte felmérni, hogy milyen kérdés indíthatott egy pszichológust ilyen károkozásra.
Amit ez a kutató tett, emberileg az én szememben megbocsáthatatlan és mérhetetlenül kegyetlen. De a történtek egy olyan erőre mutatnak rá, ami az idők kezdete óta mozgatja a világunkat, minden kor minden emberét; hiszen mindannyian ugyanazt keressük: az igazságot és a hatalmat. Dr. Rokeach messzebb ment ebben a keresésben, mint a legtöbbünk, és átlépett olyan határokat, amik megmagyarázhatatlanok, de a motivációja mindannyiunkban ott lüktet.
Valójában ez a kísérlet nem először történt meg. A helyzet szinte kísértetiesen hasonlít egy kétezer évvel ezelőttire, amikor egy római helytartó ugyanezeket feszegette, amikor előtte állt egy elítélt, egy istenkáromló, egy őrült, aki magát Isten fiának tartotta. A hatalmát kihasználva próbálta meg rávenni Jézust (ő csak egyet, de legalább az igazit), hogy mutassa meg neki az emberiség legnagyobb kérdésére a választ: „Mi az igazság?” (Jn.18:38)
Úgysem hiszi el senki, főleg nem Niki, a shoeshine blog főszerkesztője, hogy most tényleg nem akartam cikket írni a THN-ről. De péntek éjfél lesz, megyek az M5-ön és diktálom az első impressziókat az iPadnek.
Rövid magyarázat: A járvány miatt az egyhetes Tábor Hegyi Napok nevű lelkigyakorlat elmaradt, és az online verziója került megrendezésre Kecskeméten, amit a shoeshine.hu közvetített. (A szentmise itt, az imaest pedig itt visszanézhető.)
Csütörtök este.
Autópálya-lehajtó, panelek, padlófék... „Anyád”. Egy Matiz befékez előttem, kikerülöm jobbra. Parkolok. Bemegyek. A shoeshine építi a rendszert. Az egyik srác csúnyán beszél, mondom neki, ne tegye, mert templomban van. Azt mondja, nem tud uralkodni magán, mert ez nem olyan, mint egy templom.
Neki kellenek a kemény padok, a hideg hangulat, és hogy ijesztő szentek legyenek a falon, itt meg semmi nincs ebből: puha székek vannak, kedves színek, jófej emberek és illatos, vidéki levegő. Ő ezt nem tudja feldolgozni. Nevetünk: Milyen Istent képvisel ez a templom? Szörnyű.
Egy jó cikkhez kell egy helyszínleírás, ez most megtörtént. Most jöhet az esemény bemutatása.
A járványveszély miatt a szervezők az internet világába helyezték az eseményt. Vajon Isten működik a virtuális világban is?
Ülök és nézem a szenteltvizet helyettesítő fertőtlenítő sprickolót. Ez már menthetetlenül a 21. század. Csúszik a jel. Indítsd újra a routert! Árad a Szentlélek a wifin? Eljut hozzád? Este lett, majd reggel, mint a Genesisben.
A kérdés nagyon összetett és nehéz elkerülni a személyes hangvételt, a saját nézőpontomat. Így hát nem is tudok erről másképp írni, csak a személyes élményeimen keresztül. Körülbelül 4-5 éves lehettem a legkorábbi szentmiseemlékemkor. Erdélyben, Szászrégenben voltunk a nagymamámmal. A Miatyánkon kívül még nem igazán tudtam a liturgia szövegeit, de arra jól emlékszem, hogy lenyűgözött a hatalmas templombelső, a képek és a szobrok.
Fiatal felnőttként is eszembe jut időnként ez az emlékkép. De ami még jobban lenyűgöz, az maga a szentmise. Vasárnaponként mise előtt már ünneplőbe öltöztetem a lelkem, mert különleges helyre megyek. A szentmise számomra egy ünnep. Olyan ünnep, ahol egészen biztos, hogy találkozni fogok Istennel. Vannak kifejezetten kedvenc részek is, mint például a dicsőítés, vagy amikor kezet fogunk egymással és azt mondjuk: „Béke veled!” Az átváltoztatás és az áldozás bemutatása a katarzis, számomra a legszebb rész. Mégis, a szentmise egészét szeretem és az egész jelenti számomra az ünnepet. Egy olyan eseményt, ami voltaképp semmi máshoz nem fogható.
A szentmisével kapcsolatban a személyes élményem meghatározó része az is, hogy az ilyen különleges vasárnapi miséken sokkal meghittebbnek érzem az Istennel való kapcsolatomat és mélyebben megélem a hitemet.
Életünk egyik legjobb döntése és „befektetése” volt belevágni egy kiadós párterápiába. Közel fél évig jártunk majdnem minden héten, tehát igen intenzív időszaknak nevezhetjük, de mindig szívesen szántunk időt az alkalmakra. Mindezt azért, hogy a házasságunk „klímája” ne télies, hideg és fagyos legyen, hanem sokkal inkább egy frissítő, ribizli ízű, tenger illatú, meleg nyári. Ahol mindenki megélheti a kapcsolatban való feloldódás ajándékát.
De mielőtt coelhoi magasságokba törnék és tonnaszámra tolnám mindenki arcába a giccset, megjegyezném ezen a ponton, hogy illúzióink sem voltak: tudtuk, hogy akadnak majd nehezebb időszakok továbbra is, ezért közös célunk többek közt az volt, hogy a későbbiekben a télből minél hamarabb átlendüljünk az életet adó nyárba.
Mit is jelent számunkra ez? Korábban írtam, hogy elfogytak a lelki tartalékaink. Okozott némi nehézséget, hogy egy időre például csak a problémamegoldásra redukálódott köztünk a kommunikáció, amely kimerült annyiban, hogy megbeszéltük a heti/napi teendőinket. Ezek természetesen fontos dolgok, amelyeket tényleg át kell beszélni, hogy egy pici babával is minden gördülékenyen menjen a hétköznapokban, ugyanakkor elengedhetetlen a kapcsolat ápolásához a napi személyes beszélgetés is.
Azt a szabályt hoztuk, hogy naponta legalább 10-10 percet meséljünk magunkról a másiknak, hogy tulajdonképpen ki hogy van, ki hogy érzi magát, mivel küzd épp vagy mi az, amiben fejlődést tapasztal(t). Egyszerűen csak jelen voltunk egymás számára. Ehhez a napi 20 perchez nagyon ragaszkodtunk, akármennyire is fáradtak voltunk. Fontos volt - és most is az - számunkra, hogy tudjunk egymásról; ne egymás mellett éldegéljünk, hanem részesei legyünk a társunk életének. Ezen kívül beiktattunk ismét plusz „randi időket” is, igénybe véve a nagyszülők segítségét, akik cseppet sem bánták, hogy az unokájukkal tölthetnek még több minőségi időt. A kisbabánk pedig mindig nagyon várta ezeket a találkozásokat a nagyszüleivel, így ezt látva az anyai (túl)féltő/óvó lelkem is megnyugodva hagyta elsőszülöttét másra. Win-win szituáció, mindenki jól járt. Nos, ezek az apró változtatások hozzásegítettek bennünket ahhoz, hogy a kapcsolatunk elkezdjen újra feltöltődni és elinduljon a változás.
Adott egy házasság, ami krízisbe került. Adott egy házaspár, akik nem menekültek el a helyzetből, hanem beleálltak és végigküzdötték, amit végig kellett. És adott a feleség, aki úgy gondolta, megosztja tapasztalatait arról, miket éltek meg az elmúlt időszakban, hogyan alakultak egymáshoz a férjével, és miként volt jelen Isten a történetükben. Fogadjátok szeretettel az anonimitását kérő Vendégszerző gondolatait!
Biztosan ismerősen cseng ez a pár sor az idén piacra dobott slágerből: „Valakinek változnia kellene most kettőnkből, hogy egy legyen.” Na, oké. De kinek? Nekem? Neki? Mindenkinek? Hogyan? Merre tovább? Kihez fordulhatnánk? Más is küzd ezzel, vagy csak mi?
Nagyjából ilyen kérdések és érzések fogalmazódtak meg bennem és a férjemben, amikor utolért bennünket is az a bizonyos életciklusváltás utáni normatív krízis az első kisbabánk érkezése után. Ahogyan Pál Feri mondaná: tízből kilencet padlóra küld ez a változás. Bennünket is megviselt, mint a legtöbb párt.
Tehát közel 3,5 év házasság után először azt éreztük, hogy nem tudjuk, hogyan tovább. Hulla fáradtnak, kimerültnek, összeaszalódottnak és tanácstalannak éreztük magunkat az új helyzetben, annak ellenére is, hogy készültünk a kisbabánk érkezésére. Mégis megannyi új helyzet adódott, ami igenis váratlanul ért bennünket. A fizikai és mentális kimerültségben nem tudtuk felidézni a kedves, szép pillanatainkat, amelyek tovább lendíthettek volna a nehezebb időszakokban. Az életünk egy nagy, megoldandó problémahalmazzá vált, és a kommunikációnk csak a problémamegoldásra redukálódott.
Nemes egyszerűséggel azt mondhatjuk, hogy nem volt erre az állapotra megfelelő és adekvát mintánk, amit bátran és biztonsággal alkalmazhattunk volna a családdá alakulásunk folyamatában.
Mindketten felismertük, hogy ebben a helyzetben külső segítségre lesz szükségünk, hiszen elakadtunk. Azt is tudtuk, hogy szeretnénk inkább azoknak a házaspároknak a táborát népesíteni, akik egy krízishelyzetre nem válással reagálnak, hanem megpróbálják a legjobbat kihozni a helyzetből.
Napok óta tologatom a témát, ötletem sincs, honnan kezdjek neki, vagy egyáltalán, mit érdemes erről mondani. Keresztény közösség, szükséges-e, milyen, mit ad? Most erre mit mondjak? Keresztény közösség, az van. Megkérdőjelezhetetlenül, mint a levegő, mint a víz, fel sem tűnik a léte. És hogy milyen? Hát, milyen lenne, mint akármelyik másik. Emberek, akik összejárnak, bíznak egymásban, szeretik egymást, haragszanak egymásra, kibeszélik egymást, támogatják egymást. Emberek, akiket összeköt valami nagyon mély, ami miatt mindennel együtt, minden ellenére együtt maradnak. Egy nagy család, ahol a tagok nem választották egymást, de összetartoznak.
Amióta az eszemet tudom, gyülekezetbe járok. Természetes, magától értetődő. Mint a levegő, mint a víz. Mint a tábortűz az ifisekkel. Hogy lehet erről beszélni? Hogy lehet ezt elmagyarázni? Hogy örökre össze vagyok kötve az emberekkel, akikkel együtt nőttünk fel, akiket ugyanaz a közeg formált? Hogy akkor is oda tartozom, ha éppen mélyen csalódott és haragos vagyok? Hogy itt, Budapesten, ahol a második szomszédot már fel sem ismerem, több száz ember kísérte a növekedésemet hétről hétre? Hogy nem kérdés, viszek-e és kapok-e komatálat?
Mint a víz, mint a levegő. Csak a hiánya tűnik fel, a jelenléte nem. A gyülekezeti táborok, a ping-pong forgózások, az ifis szilveszterek, a tábortüzek, a barátságok, a csalódások, a könnyek, az ölelések. Olyan mélyen vannak bennem mindezek, alig tudom előkeresni őket, mégis, általuk váltam azzá, aki vagyok. A kérdés, hogy szükségesek-e a keresztény közösségek, számomra teljességgel érthetetlen. Elképzelni sem tudom nélkülük az életet. Mint a víz, mint a levegő, nélkülözhetetlen. De legalábbis tábortűz – anélkül is le lehet élni egy életet, csak nem érdemes. Nem tökéletes, nagyon is emberszagú a keresztény közösség is; de már beláttam, hogy másmilyen nem is lehet, ha én is benne vagyok.
Fontosnak tartom elmondani, hogy sem teológiai, sem pszichológiai szakképesítésem nincs, minden írásom alapjául a személyes tapasztalatom és véleményem szolgál.
Keresztény körökben igen kényes kérdés a tisztaság megőrzése a házasságig. Ritkán beszélünk azonban azokról a részletekről, amiket ez takar.
Egy csók, esetleg simogatás még mehet? A pornó belefér vagy már nem? És azok a filmek, amikben több intim jelenet van, de még nem pornó? Mi a helyzet az önkielégítéssel? És ha csak a képzeletünk visz el minket, vagy még inkább: az álmaink, amiket általában a legkevésbé sem tudunk kontroll alatt tartani?
Nagyon fontos, hogy leszögezzem: nem vagyok prűd. És sajnos kifejezetten tiszta sem. A véleményem az, hogy a fenti kérdésre mindenkinek magának kell megtalálnia a választ, amihez kérheti Isten, a Biblia, az egyház, a családja, a barátai segítségét.
Jézus azt mondta, hogy „aki kívánsággal tekint egy asszonyra, az már paráznaságot követett el vele a szívében”. (Mt 5,28) De kivel ne fordulna elő olyasmi, hogy akár akaratlanul is a gondolataiba kúszik valamilyen szexuális jellegű fantázia? Különösen kamaszként – sőt akár gyerekként. Épp ezért ez a legkevésbé védett támadási felület, amelyet a Sátán bőszen ki is használ, ostorozva bennünket minden fronton, hogy kikezdje az ellenállásunkat és éket verjen közénk és a párunk közé, közénk és Isten közé.
Elárulok egy hatalmas titkot: ha van, akkor csak nagyon kevés olyan ember van, aki tökéletesen meg tudta volna őrizni a tisztaságát a házasságig. De ez nem jelenti azt, hogy ne is törekedjünk rá! Mint annyi más útmutatást, ezt is a mi érdekünkben kaptuk az Úrtól, a mi épülésünkre. Sok áldást hordoz, ha valaki erre törekszik.
A #kávészünet karantén utáni első vendége Bozóki János, művésznevén James Cole. A Balaton Sound, a Sziget és a B.My.Lake fesztivál visszatérő előadója, klubtulajdonos, fesztiválszervező, arculattervező, grafikus, az egykori Magyar DJ magazin alapítója és főszerkesztője, aki mellesleg történelemtanár és szociológus végzettséggel rendelkezik. A felsorolásból is látszik, hogy egy igazi polihisztor. Izgalmas lesz - kezdjük is el!
Major Péter: Honnan jött a James Cole név?
James Cole: Szerettem volna egy angolos hangzású nevet, mert az olyan menőnek tűnt akkoriban, és azt gondoltam, majd jobban el lehet adni. Felütöttem a ‘Wellington és Napóleon’ című könyvet - hogy ha már történész vagyok, legyen hivatkozási alapom, ha egyszer híres leszek és valaki megkérdezi.:) Elkezdtem kutatni a tartalomjegyzékben, és találtam egy Cole nevű angol alezredest. Mivel ez jól hangzott a James-sel, ezért összepárosítottam. 20 év után - nem olyan régen - néztem utána és nagyon sok meglepő dolog derült ki róla! Sir Galbraith Lowry Cole alezredesből végül magas rangú tábornok lett, lovagkereszt érdemrendet kapott, több hősies csata mellett Ő volt Nelson admirális egyik jobbkeze, az ír és brit parlament tagja, Mauríciusz 2. és Dél-Afrika első kormányzója, idős korában pedig ottani gyerekeket segített. Nem azt mondom, hogy az ő reinkarnációja vagyok, de több mint elgondolkodtató, hogy ezt a nevet választottam, és hogy az életem első harminchárom éve pontosan erről szólt: harcoltam, mentem előre mint egy hadvezér, gyermekként is csatákról álmodtam, nem véletlen hallgattam hadtörténetet az egyetemen is. A temperamentumom is ilyen, mint egy „mini-pitbull” - mert képes voltam bárkinek és bármilyen kihívásnak nekimenni.
M.P.: És most?
J.C.: Ez nagyon érdekes, a jelenlegi életszakaszom mintha már nem erről szólna - nem a harcos, királyi babérokra törő személyiségről. Ez a szakasz másra tanít. Mert Krisztus királysága nem ilyen! Ott nem az az első, aki le tud győzni mindenkit, hanem aki lehajol és megmossa a lábad. Nekem személyesen ez az utóbbi egy-két év érése. Különös látni, hogy honnan indultam, és az elmúlt évek próbatételei, „edzései” - ha így fogjuk fel – ebbe az irányba tereltek.
M.P.: Egy korábbi interjúban említetted, hogy az is kész csoda volt, ahogy a feleségedet megismerted. Elmesélnéd ezt?
J.C.: Romániába kaptunk egy meghívást, Nagybányára, fellépni. Az éjszakai fellépés előtt a többiek mondták, hogy menjünk le a McDonald’s-ba enni. Nem voltam éhes, de nem volt kedvem egyedül maradni, úgyhogy lementem én is velük. Azután a másik asztalnál megláttunk egy gyönyörű lányt, hatalmas, fekete szemekkel, ott ült bent a barátnőjével. Arról beszéltünk a srácokkal, hogy ott van ez a lány a másik asztalnál, az életben nem fogod megtudni, hogy ki ő, románul beszélnek, nem érted a nyelvét sem, esélyed sincs, hogy megismerd...
Ismered azokat az ötperces tuti teszteket, amelyekből kiderül, hogy ki illik hozzád – vagy jelenlegi pároddal van-e közös jövőd?
Valamiért mindig bírtam az ilyen – általában nem túl mélyenszántó – kis játékokat, azzal együtt, hogy tudtam, ez az egész párkapcsolat dolog jóval bonyolultabb és személyre szabottabb annál, hogy néhány általános kérdésből teljes képet lehessen kapni a mélységéről és különböző rétegeiről.
Mégis… valahogy megvan a hasznuk a maguk egyszerűségével, hiszen arra sarkallnak bennünket, hogy gondolkodjunk erről a nagyon fontos témáról, tegyünk fel kérdéseket magunknak (vagy a párunknak) és próbáljuk megválaszolni őket – még ha mindezt csak a felszín kapargatásával teszik is (sokszor igen bugyuta módon).
Azt hiszem, az az ember, akit Isten mellénk rendelt, ha engedjük, hasonlóan fog látni bennünket, mint maga Isten – a saját emberi szintjén természetesen. Ismerni fogja gyarlóságainkat, de ezeken túllépve, vagy éppen ezeket megbocsátva fog minket elfogadni és szeretni úgy, hogy a legjobb oldalunkra koncentrál és inspirál minket arra, hogy egyre jobbak legyünk – épp ahogy Isten is teszi.
Persze, idillien hangzik, de ne gondolja senki, hogy ez instant működik. Még „az igazi” sem úgy érkezik, hogy tökéletesen működik vele minden; egy párkapcsolat megállás nélküli munkát igényel mindkét fél részéről. Folyamatos hangolódás, csiszolódás; néha drasztikus változtatásokat igényel, máskor a körülmények változása miatt van szükség extrém alkalmazkodóképességre és rugalmasságra.
Ez egy olyan tánc, ahol szünet nélkül egymásra reagálunk, a magunk bénázásaival és azzal, hogy túltesszük magunkat azon, ha a párunk a lábunkra lépett – még ha félig-meddig szándékos is volt – képesek vagyunk megbocsátani és újra bízni egymásban.
Ma jártam az IKEA-ban és láttam, hogy van új szivárványszínű bevásárlótáska. Rögtön arra gondoltam, hogy milyen cuki, biztos azért rakták ki, mert jön a nyár, legyünk vidámak, gondoljunk azokra, akik most erejükön túl dolgoznak értünk… stb. Aztán utánaolvastam.
Tudtátok, hogy május 17-e az LMBT+ Nap? Én sem. A táskához tartozó szlogen viszont a következő: „Érezze magát mindenki elfogadva”. Ezen az elfogadáson elgondolkodtam; vajon keresztényként mit jelent számomra az elfogadás. Valóban mindenkit el kell fogadnom? Hogy legyek képes szeretni felebarátom, ha hitem szerint bűnt követ el?
Olvastam Hodász András atya egyik cikkét, amiben a homoszexualitásról beszél, ez egy kicsit segített helyretenni a gondolataim.
Arról szólt a cikk, hogy nem létezik olyan gén, ami meghatározná az ember egy másik személyhez való vonzódását. Egyszerűbben: nincs „meleg-gén”, de ezek szerint „hetero-gén” sem.
Egy finn tanulmány szerint, mivel tudományosan bizonyított, hogy nem létezik „meleg-gén”, ezért a homoszexualitás kialakulásáért a környezeti tényezőket okolhatjuk. Van ugyan egy kevés genetikai befolyás is a dologban, ez azonban kevesebb, mint 1%. A maradék több mint 99%-ot a környezet, a neveltetés és a személyiség alkotja.
És itt jön a csavar a dologban. Mivel nem a gének határozzák meg, ki fog a saját neméhez vonzódni, ezért megfelelő módszerrel lehet változtatni az adott személy szexuális vonzódásán. Ám ezek a módszerek csak akkor hatásosak, ha az alany akarja a változást és képes érte tenni. Általában valamilyen pszichoterápiáról van szó, ami első olvasatra ijesztően hangzik, de igazából csak beszélgetést, életvezetést takar. Tessék elfelejteni a filmek és rémhírek átnevelőtáborát! András atya ajánlja, hogy akit ez a téma érdekel, inkább olvassa el Joseph Nicolosi Szégyen és kötődésvesztés című könyvét.
Ez eddig a tudományos része. Mit mond az Egyház?
A ShoeShine újra bulit szervez. Félig online, félig offline, helyzethez illően rendhagyó, nyárnyitó bulit. Keresztény bulit.
Mégis milyen egy keresztény buli?
Más, mint egy nem keresztény? Mégis miben? Biztonságosabb? Tisztább? Jobb? Unalmasabb?
Őszintén, nem mondhatnám, hogy teljesen meggyőző, igen-nem választ tudnék adni bármelyik kérdésre is. Szívem szerint mindegyik kérdésre azt felelném; attól függ. Tudom, ez így kényelmes és a nehézséget kikerülő, ide-oda billegő véleménynek tűnik, de azért megpróbálom kicsit kifejteni.
Azt mondtam, attól függ, na de mitől? Hány „attól” van? Mennyi tényező határoz meg egy bulit? A zene? A helyszín? Az alkoholfogyasztás lehetősége? Mindez együtt? Talán egy egészen kicsit mindegyik, de szerintem igazán, lényegileg egyik sem. A Heaven’s Gardenen nem dicsőítő zene szól, nem egy templom közösségi termében kap helyet, az alkohol sincs kitiltva a buliról. Mégis kereszténynek hívják a szervezők. Csak címke, az eladhatóságért?
A néven kívül minden azonos. A helyszín, a körülmények, a tánc, a zene, a bárpult. És mégis, meggyőződésem, hogy keresztény parti, keresztény partikultúra létezik - éppen a névben, és nem csak névleg. Mert a névben benne van a célközönség, és ez a lényeg. A keresztény buli a résztvevőktől válik azzá; és ezért mondhatom ki: attól függ. Mert az, hogy milyen egy keresztény buli, attól függ, milyenek a keresztények, akik ott vannak. Az, hogy mennyire biztonságos, hogy mennyire tiszta, hogy mennyire unalmas, attól függ, hogyan figyelnek egymásra, a környezetükre, a szívből jövő szórakozásra azok, akik a nevüket adják az eseményhez.
Annyi mindenben nem értünk egyet. Mi emberek, annyi mindent máshogy látunk és ezzel lépten-nyomon meg is bántjuk egymást. Tény, hogy nincs két ugyanolyan ember a földön, ezért ezer és ezerféleképpen tudunk megközelíteni egy-egy adott helyzetet, személyt vagy témát. Sokféle szemszögből tudunk rátekinteni egy adott konfliktusra, egy adott szóra, kifejezésre, élethelyzetre. Egy üzleti kapcsolatban, egy családban, egy barátságban számtalanszor előfordulnak olyan interakcióik, melyekben a felek akaratlanul megbántják egymást pusztán azért, mert félreértették a másik szándékát, szavait, tetteit.
Mindenkivel előfordult már, hogy legbelül pontosan tudta, hogy az a másik, aki megbántotta egy rossz szóval vagy tettel, igazából a legjobb szándékkal közeledett felé és semmilyen indítéka nem volt arra, hogy neki fájdalmat okozzon. A baj azonban mégis megtörtént. Kapcsolatok mennek tönkre vagy szakadnak meg végérvényesen ilyen és ehhez hasonló „félreértelmezések”, különböző attitűdből való megközelítések okán.
Kusza gondolataim között ingerült felkiáltással hatolt belém a fentiekkel kapcsolatban egy kérdés: Ha mi keresztények ennyire büszkén tekintünk teremtettségünk sokszínűségére, mégis vajon miért nem vagyunk képesek, vagy inkább miért nem kaptunk képességet arra, hogy kezeljük is ezt a rettentő lelki, szellemi sokszínűséget a különböző társadalmi közösségekben, melyekben élnünk kell?
A modern lélektan és kapcsolati tudorok azt mondják, hogy két ember között egy vitában, vagy akár a párbeszéd helyzetében nincsen tisztán – mindkét fél által – azonos objektivitással bíró, abszolút igazság. Abból fakadóan, hogy mindannyian mások vagyunk, máshogy működünk, máshogy szocializálódtunk, lehetetlen egy adott helyzetet két embernek teljesen objektíven, ugyanúgy megítélnie. Számtalan ilyen helyzetbe futunk bele. Amikor valaki bántó, amikor valaki értetlen. Vagy csak akkor – tudod – amikor azt mondod valakire, hogy „na ez full nem normális…”
Persze emellett valljuk, hogy Isten mindenkit a saját képmására teremtett. Valljuk, hogy mind megismételhetetlen személyes teremtményei vagyunk az Istennek, aki már előbb akart minket, mint hogy szüleink léteztek volna. Ha pedig létjogosultságot adunk „A” állításnak, miszerint teremtettségünkben mind különbözőek vagyunk, valamint a tudomány mai állása szerint is lehetetlen megközelíteni egy adott helyzetet kölcsönös objektivitással, akkor vajon a Szentírásban miért nem halunk erről egy árva mukkot sem?
Merthogy van egy „B” állítás is: Krisztus szavaiban sosem tett relatívvá, kettős mércével mérhetővé helyzeteket, cselekedeteket. Krisztus mindig egyértelmű és objektív valóságot tár elénk az Evangéliumban. Kőkemény törvényeket ad nekünk, ha úgy tetszik. Olyan útmutatást, melyben elvileg sehol nem fér bele a többoldalú, eltérő értelmezés. A keresztény teológia pedig ezt megerősítve, szintén markáns és kizárólagos igazságokat állít elénk, mint követendő, egyedüli üdvöztő valóság. A Biblia lapjain nem olvastam olyasmit, hogy Jónás így értette, a hal megy amúgy… Vagy Júdás úgy értette, Péter meg máshogy… Jézus sem legalizálta a templomi árusok jelenétét, hogy „...azért nekik is élni kell valamiből, megérthetnénk igazán”, vagy ilyesmi… Nem, nincs ilyen. Na akkor hogy is van ez…?
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics