Életünk egyik legjobb döntése és „befektetése” volt belevágni egy kiadós párterápiába. Közel fél évig jártunk majdnem minden héten, tehát igen intenzív időszaknak nevezhetjük, de mindig szívesen szántunk időt az alkalmakra. Mindezt azért, hogy a házasságunk „klímája” ne télies, hideg és fagyos legyen, hanem sokkal inkább egy frissítő, ribizli ízű, tenger illatú, meleg nyári. Ahol mindenki megélheti a kapcsolatban való feloldódás ajándékát.
De mielőtt coelhoi magasságokba törnék és tonnaszámra tolnám mindenki arcába a giccset, megjegyezném ezen a ponton, hogy illúzióink sem voltak: tudtuk, hogy akadnak majd nehezebb időszakok továbbra is, ezért közös célunk többek közt az volt, hogy a későbbiekben a télből minél hamarabb átlendüljünk az életet adó nyárba.
Mit is jelent számunkra ez? Korábban írtam, hogy elfogytak a lelki tartalékaink. Okozott némi nehézséget, hogy egy időre például csak a problémamegoldásra redukálódott köztünk a kommunikáció, amely kimerült annyiban, hogy megbeszéltük a heti/napi teendőinket. Ezek természetesen fontos dolgok, amelyeket tényleg át kell beszélni, hogy egy pici babával is minden gördülékenyen menjen a hétköznapokban, ugyanakkor elengedhetetlen a kapcsolat ápolásához a napi személyes beszélgetés is.
Azt a szabályt hoztuk, hogy naponta legalább 10-10 percet meséljünk magunkról a másiknak, hogy tulajdonképpen ki hogy van, ki hogy érzi magát, mivel küzd épp vagy mi az, amiben fejlődést tapasztal(t). Egyszerűen csak jelen voltunk egymás számára. Ehhez a napi 20 perchez nagyon ragaszkodtunk, akármennyire is fáradtak voltunk. Fontos volt - és most is az - számunkra, hogy tudjunk egymásról; ne egymás mellett éldegéljünk, hanem részesei legyünk a társunk életének. Ezen kívül beiktattunk ismét plusz „randi időket” is, igénybe véve a nagyszülők segítségét, akik cseppet sem bánták, hogy az unokájukkal tölthetnek még több minőségi időt. A kisbabánk pedig mindig nagyon várta ezeket a találkozásokat a nagyszüleivel, így ezt látva az anyai (túl)féltő/óvó lelkem is megnyugodva hagyta elsőszülöttét másra. Win-win szituáció, mindenki jól járt. Nos, ezek az apró változtatások hozzásegítettek bennünket ahhoz, hogy a kapcsolatunk elkezdjen újra feltöltődni és elinduljon a változás.
A hozzánk közel álló barátainkkal és a szűk családdal megosztottuk azt, hogy most nehezebb időszakot élünk meg a kapcsolatunkban. Elég vegyes reakciók érkeztek... Volt, aki örült, hogy láthat olyan élethelyzetet, ahol van megoldási stratégia; volt, aki teljesen megijedt: „Most akkor el akartok válni? Nem tudtam, hogy ekkora a baj!”
Volt, aki tökéletesen értette, hogy miről beszélünk, mert maga is átélte már ezt a küzdelmes időszakot, vagy éppen még mindig a részese. Mi fontosnak tartottuk, hogy a hozzánk legközelebb állók tudjanak arról, mit élünk meg, továbbá a „Hogy vagytok?” kérdésre ne egy lepattanó „Köszi jól, minden a legnagyobb rendben.” választákolmány legyen kéznél.
Az önazonosságra nagyon fontos értékként tekintettünk mindig is, így teljesen egyértelmű volt számunkra, hogy nyíltan vállaljuk azt, hogy éppen rossz passzban vagyunk. Minek energiát pazarolni egy olyan vattacukor illatú, hamis kép megfestésére, ami nem is igaz?
Akárhogy is van, a lelki utazásunknak voltak meghitt pillanatai, eszméletlen magaslatai és persze mélységei is.
Mélységei, mert az a nyitottság, lelki meztelenség a beszélgetések során sok érzést magával hozott: a kiszolgáltatottság, düh és harag érzésétől a háláig, biztonságig, kíváncsiságig és felszabadultságig sok minden jelen volt.
A közelség megengedte látni egymás sebeit és értékeit. Olyan módon kapcsolódhattunk egymáshoz, ahogyan talán eddig még sosem. A megfelelően időzített segítő kérdések, vagy éppen a csendek tették lehetővé azt, hogy elfogadó és tapintatos odafordulással legyünk jelen egymás számára akkor is, amikor arcul csap a realitás. A másik ember valósága. Önmagam valósága.
És magaslatai, mert ebben a valóságban is tekinthettünk a társunkra szeretettel, mindenféle elvárás nélkül.
Számomra Carl Rogers sorai fejezik ki az általunk megélt mélység és magasság dinamikáját a maga teljességében és igazságában, s úgy sejtem ez lehet ennek a fejezetnek a tökéletes végszava is egyben:
„Ha azt látom, hogy teljesen elfogadsz, akkor és csak akkor tudom neked kimutatni legszeretőbb, legkreatívabb és legsebezhetőbb énemet.”
A sorozat előző részét itt olvashatod, a következő részét pedig itt!
