"Eszembe jutott Krakkó. A virrasztás és a szentmise a szabad ég alatt... Ültem ott és néztem a pápai misét. Ültem és éreztem valamit. Nem tudtam megfogalmazni, mi az. Ülepedni kellett, de most megvan:
Utoljára moziban éreztem ezt, mikor a Gyűrűk Urában csata előtti csend volt. Vagy mikor egy Michael Bay filmben megmentődik a világ. De most az a különbség, hogy ez valóban az a pillanat. A filmekben azok csak másolatai egy pillanatnak. De ez most az a pillanat. Ez nem „olyan, mint a..." Ez nem. Ez az. Ez… ez az eredeti.
Döbbenetes érzés, nem lehet elviselni sírás nélkül.
URAMISTEN! ITT ÜLÜNK EGY MEZŐN, A CSILLAGOK ÉS GALAXISOK ALATT S OTT VAN A MINDENSÉGET TEREMTŐ ISTEN, AZ ASZTALON EGY KIS EDÉNYBEN!
Ettől semmi se szimbolizálja szebben a felfoghatatlant. Több, mint 2,5 millió ember itt egyszerre szuszog. Egyszerre beszél. Egyszerre büdös. S egyszerre térdel le. Több, mint 100 millióan követik valamilyen telekommunikációs eszközön. Itt a nagy semmi közepén.
Uram, Istenem! Te ezt hogy bírod...?
Miért nem találtál jobb képviselőket nálunk? Nálunk, embereknél. Akik, annyira **** vagyunk. Te megalkottál mindent. Az anyagot és az azokat működtető törvényeket. Mindent. Mi meg egy szerencsétlen wifi hálózatot nem tudunk összerakni, ami nem omlik össze.
URAMISTEN!
Miért hagytál itt?
Miért hagytál itt, magaddal?
Nem tudom kimondani, de Te is tudod.
Mint anyját a gyermek.
Mint mélyüket a hallgatag vermek.
Mint fényt a termek.
Mint lángot a lélek,
Mint test a nyugalmat.
Mint halandók, amíg meg nem halnak.
Emlékszem, a virrasztás utáni estén nem tudtam elaludni. Ha elalszom, vége annak a napnak. 30 óra ébren. Az emberi butaság legszebbike. Nem az éjféllel ér véget a nap. Nem. Az alvással. Azzal záródik le, és ébredéssel kezdődik egy új. Ültem. Kuporogtam. Vigyáztam, mint egy kisgyerek.
Hallgatom a zenét...."
