Beer Miklós - Polcz Alaine - Sajgó Szabolcs: Élet, Hit, Lélek. A váci püspök, a pszichológus írónő és a jezsuita költő filozófikus és lírai
gondolatai a hitről, az életről és a halálról.
Részlet a könyvből:
Sajgó Szabolcs: Áldás vagy siralomvölgy?
Talán ismert, hogy bizonyos szerzetekben nem mindig valahol a padláson, a pincében vagy a ravatalozóban tartották a koporsót, hanem hosszabb-rövidebb ideig, esetleg állandóan a koporsóban aludtak. Ez annak átélésében is segített, hogy mindaz, amit testtel, testi tudattal hordozok, mindaz véges, és hogy ezzel az alapvető ténnyel számoljak minden döntésemben, egész gondolkodásomban. A koporsóban töltött éjszaka rímel a hasonló szellemű nappalra: a meditációkra, az imádságokra, a csöndes munkára, a szolgálatokra, a szemlélődésre.
Az ősi, egyszerű népi imádságokkal, melyekből sokat gyűjtött Erdélyi Zsuzsanna a Hegyet hágok, lőtőt lépék c. kötetbe, imádkozhatjuk akár mindannyian: "Én lefekszem én ágyamba, mint Úr Jézus koporsóba..." Minden elalvás egy kis halál. Senki nem lehet biztos benne, hogy föl is fog ébredni. Amint a halál az életünket "teszi helyre", kerekíti le, a "kis halál" a mögöttünk lévő napot. Éppen ezért fontos a készület a napi "kis halálra" is. A szerzetesi életben a közös imádság, a zsolozsma utolsó imaórája, ami után már szigorú csönd és alvás (néha virrasztás) következik, latinul a completorium nevet viseli. Ez utalás a nap beteljesedésére - "ennyi volt". Utalás a nap lekerekítésére - része az elmúlt napra visszatekintő bűnbánó imádság is, esetleg a kölcsönös bocsánatkérések, ill. vezeklések... És utalás az imádságnak napot befejező istendicséretére - a minden helyzetben (a halállal szembesülve is) hálát adó emberi magatartás az igazán "kerek", embert, világot beteljesítő cselekedet, mert a teremtményeit örökké "ingyen" szerető, jóságos Titokra, a mindenek Ősforrására való teljes ráhagyatkozást fejezi ki. A ráhagyatkozást arra, akiben nincs elmúlás. A befejező imádság föltárja, megvallja, hogy Isten jelenlétében telt az egész nap, a mi tudatlanságunk ellenére is, hogy az ő szeretete jelen volt jóban és rosszban, az ő tudtával történt minden, átadhatjuk magunkat neki egészen a "kis halálban". Ennél a napi gyakorlatnál van-e jobb előkészület a végső lelépésre a világ színpadáról? A koporsóban alvás egyébként csak egy bizarr kifejeződése annak az alapvető döntésnek, ami minden szerzetesi élet alapja: "meghalni a világnak, élni mindenestül az Életnek". Ez természetesen a cél, ami felé botorkál minden szerzetes - igazából minden ember - egész életén át, koporsóval vagy anélkül...
Mindenki megtapasztalja, hogy ha nagyon köti magát saját akaratához, vágyaihoz, akkor az lesz az ő saját világa. Erről- arról néha le tud válni, és ez a leválás nagyon tágíthatja a világát. Leválhat a mai dolgáról, a tegnapi sebeiről, a holnapi terveiről, és így egy új, tágasabb világot tapasztal meg, ahonnan magát egy kicsit kívülről is nézi. Olyan belső fejlődés ez, melynek során az ember tudata a testtel való szűk azonosulástól kezd eltávolodni. Nem elszakad a testétől, tudja, hogy testben létező, de tudja azt is, hogy ő valaki több mint a születése óta hordozott teste, és kívülről is képes látni önmagát, nemcsak belülről, a testi tudatból. Ez azt jelenti, hogy az a bizonyos mélyebb, eltemetett tudata, a spirituális tudata, ami ideig-óráig a konkrét földi testéhez van kötve, kezd felébredni. Tulajdonképpen ez a megvilágosodás egyik magyarázata, értelmezése, hogy mit is jelent a különböző kultúrákban, vallásokban a megvilágosodás. Nem egyszerűen egy nagy élmény, vagy hogy hatalmas igazságok birtokosa lehetek, hanem megélem azt, hogy a téridő és mindaz, ami hozzá tartozik, csak része annak, ami van, és bennem ott van az a több, ami a téridőnél több, ami a mostani testi létemnél több, és ez a tudat az, ami kezd magához térni, kezd világosodni. Vannak, akiknél tartósan és mélyen jelenik meg már mindennapi életükben ez a spirituális tudat, ez a fajta tiszta tudat, és ennek jegyében is élnek, más életnek nem látják értelmét. De sajnos, ez nem gyakori. Az ilyen embereket legtöbben legalábbis bölcsként tiszteljük. Különben e felé a tudat felé tartunk mindannyian. Ha tetszik, ha nem, le kell válnunk a földi testi tudatunkról, legkésőbb a halálban. Aki jobban odafigyel, mi is történik vele, az fölfedezi, hogy az "élet" miként vezeti erre a mélyebb igazságra, néha finoman, néha drasztikusan. Tanulom a leckét? El kellene távolodnunk a földi testtel való teljes azonosulástól, ez bujkál az ember egész életében. Amikor a mindennapi életben "déja vu"-élményként valami hirtelen bevillan, amikor mintha kicsit a saját testi létén kívül, a saját történetén, a saját sebein, a saját sorsának a terhein kívül lenne az ember, olyankor valami könnyű és szabad tapasztalata van a saját létéről. Mint a búvópatak, ott bujkál bennünk ez a mélyebb spirituális tudat,amiben nagyon egyértelmű, hogy nem a testtel vagyok azonos, illetve a tudatom sokkal mélyebben van, és sokkal többre vonatkozik, mint a testtel való azonosságomra.
Visszatérve az időnként koporsóban alvókhoz, ami a mai ember számára furcsa szokás, ugyanakkor erős figyelmeztető jel lehet. Arról van szó, hogy ezt a valóságot hogyan látom, hogyan élem meg. Ha helytelenül tartom értékesnek, nem úgy, ahogyan értékes, akkor a szenvedések forrása és a siralom völgye lesz számomra. Ha a "helyén" tartom fontosnak, szépnek, érdekesnek, akkor ugyanez a valóság igazi áldássá válik.
Mivel több szó esett halálról, halállal kapcsolatos szokásokról, azért talán nem felesleges említeni: mindez nem azért van, hogy az ember valamiféle siralomvölgybe sírja bele magát, hogy sötét gyászban éljen, hogy minden öröm távol legyen tőle. Éppen fordítva. Azért van mindez, hogy az ember az alapoknál rendbe tegye a belső világát, a gondolkodását, és így felszabadultabban örüljön mindannak, ami van.
(A fenti szöveg részlet Beer Miklós-Polcz Alaine-Sajgó Szabolcs: Élet, hit lélek címmel 2007 májusának elején, a Szent István Könyvhétre az Éghajlat Kiadónál megjelenő Manréza Füzetek 4. kötetéből.)
Megjelent A Szív 2007. májusi számában
www.asziv.hu
