Sokszor úgy érezzük, hogy amit teszünk csak egy csepp a tengerben, de anélkül a csepp nélkül sekélyebb volna a tenger. (Teréz anya)
Már nem szoktam TV-t nézni, de tudom, hogy a hírek nap mint nap az ember vagy természet okozta pusztításokról szólnak. Az előbbieket lehet szörnyülködve hallgatni, elkapcsolni, vagy örülni, hogy nem a mi országunkban, városunkban, ismerősünkkel történt. A média ilyenkor már begyakorlott „kézmozdulatokkal” dobja elénk a legsokkolóbb képeket, hangeffekteket és vallomásokat.
Így van ez akkor is, ha az elemi erők pusztítanak. Szörnyülködünk az elénk táruló képsorokon, és hálát adunk, amiért olyan messze történt. Fizikailag. Alig több mint egy hónapja a világ egy kis távoli országra figyel, és segélyszervezetek százain keresztül segít. Saját példámon keresztül szeretném megosztani veletek, hogy lettem csendes adományozóból lángvivő.
Mindig úgy gondoltam, hogy Magyarországnak itt van Erdély, Kárpátalja, a Vajdaság, nem kell messzebbre mennünk segíteni. Böjte Csaba gyermekeinél jobb helye nincs bármilyen adománynak. Haiti pedig túl messze van.
Január 12. után a munkahelyem adományvonalat hozott létre, ahol január végéig a szokásosnak mondható SMS/hívás segítségével 200Ft-ot juttattak el Haitira. Elküldtem én is a szinte „kötelező” SMS-t, mert a 200Ft, ami nekünk egy péksütemény ára, ott most a reményt jelenti. Vagy még azt sem. Azt hiszem a lelkem mélyén sosem láttam bizonyítottnak ilyen esetekben „a sok kicsi sokra megy” elvét.
Két hét is eltelt az SMS óta, amikor a reggeli rutinszerű rádióhallgatásom alatt felfigyeltem egy ismerős dalra. We are the world, de valami teljesen más volt.
Mi már csak retro-ként emlegetjük a 25 évvel ezelőtt Lionel Richie és Michael Jackson együttműködéséből született dalt. A dal okát pedig valószínűleg nem ismerjük; az akkori sztárok összefogása Afrikát segítette több mint 60millió dollárral. Ez a dal újult meg most, a cél és misszió azonban ugyanaz. A közel 70 hírességet (énekeseket, színészeket) felvonultató előadás 2010-ben Haiti hangján kér segítséget.
Megnéztem a videót is. Egyszer. Utána még egyszer. Lehet, hogy Amerika képmutató, és a sztárok csak a népszerűségüket növelendő adják arcukat egy ilyen összefogáshoz. Megtehetnék, hogy adományoznak, sokszor 200Ft-ot, névvel vagy név nélkül. Csendben.
De a We are the world hangos. És nemcsak a hangszórón keresztül. 70 ember jelenléte és hangja a bizonyíték, hogy a világ még tud és akar segíteni. A dalnak mindig nagyobb az ereje, ha közben eszköz is tud lenni.
A távolság még mindig nagy. Magyarország - Haiti, egy óceán. A 200Ft sem lett nagyobb érték, önmagában csepp az óceánban. Épp olyan kicsi, de már nem olyan halk. Egy hang önmagában nem ér messzire. A We are the world is csak egy dal. Minden soránál a láng tovább adódik; egy énekes, egy-egy hang a tömegből, de végül egy tömeg hangja.
Megértettem, hogy adomány és adomány között nagy a különbség. Olyan ez, mint az olimpiai láng; a világ egy pontjáról elindul, és kézről kézre adják tovább, hogy célhoz érjen. Nem várhatunk rá, hogy valaki helyettünk vigye.
Aki csendben ad és bezárja a szívét, annál megáll a láng. Ha tovább tudjuk adni, megvilágítja az utat a célig.
Most először tovább adtam.
