Nem egyszerű a mostani helyzet. Aggódunk az egészségünkért, a nagyszüleinkért, a gyerekeinkért, a távol levőkért, a munkánkért, a megélhetésünkért, a diplománkért, és ki tudja még miért.
Rajtam hullámokban jelentkezik az aggodalom. Amikor túl sok ember van a metrón, de akkor is, amikor túl kevés – elég ijesztő hatást kelt. Sokáig semlegesen tudtam hozzáállni a vírus okozta problémákhoz. A héten kiderült, hogy csak azért, mert túl messze volt még tőlem. De amikor dörgedelmes rektori levél hirdeti, hogy nem mehetsz az egyetemre, teljesen mindegy, hogy már nincs is arra dolgod, mégis érzed az üzenet súlyát. Amikor négy különböző hierarchiai szinten döntenek arról, hogy folytathatod-e a tanári gyakorlatodat, hát, hogy is mondjam, nem a derűs szabadságérzés az első, ami eszembe jut erről a helyzetről.
De nem is erről akartam beszélni.
Hanem arról, hogy ebben a szürke, nyomasztó, mentális és érzelmi viharban hirtelen felbukkannak napsütötte szigetek. Szélvédett óvóhelyek. Mint a tavaszi virágok, előbukkannak az élettelennek látszó földből.
A karanténban tengődő olasz gyerekek színes-szivárványos lepedőket festenek, kilógatják az ablakaikba, ezzel bíztatják egymást. A lakótömbökben élők kimennek az erkélyeikre és együtt zenélnek, énekelnek, előkerülnek a gitárok, csörgődobok, harmonikák, trombiták és operaénekes alsószomszédok. Közös térbe ugyan nem mehetnek, de közösséget alkotnak. Az internet tele van a #coloravirus és #AndràTuttoBene (minden rendben lesz) hashtagekkel, ezzel világszinten csalnak mosolyt gondterhelt arcokra.
Napok óta benne van a levegőben, hogy nálunk is bezárnak az iskolák. Csütörtökön spontán facebook csoport alakult azzal a céllal, hogy a kollektív magyar tanári kar felkészüljön az esetleges távoktatásra, ami ugye mára valós problémává vált. Két nap alatt majd’ 30.000 lett a tagok száma. Rutinos pedagógusok osztják meg elmúlt éveik összes digitális anyagát, tettre kész informatikusok ajánlják fel programozási tudásukat, vállalkozók teszik közzé applikációjukat, lelkes egyetemisták jelentkeznek, hogy amiben tudnak, segítenek a technikában kevésbé jártas idősebb tanárgenerációnak. Hihetetlen mértékű az összefogás.
A falunkban többen felajánlották, hogy szívesen bevásárolnak azoknak az időseknek, akik nem szívesen mozdulnának ki a boltba. Egy posztban arról olvastam, hogy hogyan tud hatékonyan összefogni a lépcsőház, ha egy kutya- vagy macskatartó szomszéd esetleg kórházba kerül. Internetszolgáltatók növelik az adatmennyiséget, hogy a távolság ne akadályozza a kapcsolatokat, a munkát, az oktatást. Kiadók teszik ingyenesen elérhetővé a tankönyveiket. Koncertek és színházi darabok lesznek élő adásban követhetők, múzeumok látogathatók online. És ez csak néhány példa volt.
Számtalan formája van a kreatív segítő szándéknak. És ha ezeket szemlélem, már el is felejtem, hogy min aggódtam.
