… A kísértet újra felkiáltott, megrázta láncát, és tördelte árnykezét.
– Meg vagy láncolva – szólt reszketve Scrooge. – Mondd, miért?
– Azt a láncot hordom, amit magam kovácsoltam életemben – felelte a szellem. – Én csináltam, szemről szemre, méterről méterre; szabad akaratomból öveztem magamra, szabad akaratomból viseltem. Neked talán idegen a mintája?
Scrooge egyre jobban reszketett.
– Vagy tudni szeretnéd – folytatta a szellem -, milyen nehéz és milyen hosszú az az erős lánc, amit magad viselsz? Hét karácsonnyal ezelőtt éppen olyan nehéz és hosszú volt, mint ez. Azóta tovább dolgoztál rajta. Súlyos egy lánc!
Scrooge maga elé pillantott a padlóra, azt hivén, hogy ötven-hatvan ölnyi vaslánc veszi körül; de nem látott semmit.
– Jacob – szólalt meg könyörgő hangon. – Öreg Jacob Marley, mondj el többet is nekem. Adj valami vigasztalást, Jacob!
– Nem adhatok – felelte a szellem. – Máshonnét jő az, Ebenezer Scrooge, és másokkal küldik, másfajta embereknek. Nem is mondhatom el neked, amit szeretnék. Még csak egy keveset szabad mondanom. Nem maradhatok, nem időzhetem, nem késlekedhetem sehol. A lelkem sohasem mozdult ki irodánkból – érts meg jól! -, életemben sohasem szállt túl a mi pénzváltó odúnk szűk határain; és most nehéz, hosszú utak állnak előttem!
Szokása volt Scroog-nak, hogy ha elgondolkozott, nadrágja zsebébe dugta kezét. A szellem szavain elmélkedve most is így cselekedett, de nem emelte föl szemét, nem állt föl térdeplő helyzetéből.
– Igen lassan utazhatol, Jacob – jegyezte meg Scrooge józanul, de alázatosan és tisztelettel.
– Sokat! – ismételte a szellem.
– Hét éve haltál meg – szólt elgondolkozva Scrooge -, s azóta folyton úton vagy.
– Folyvást! – mondta a szellem. – Se nyugalmam, se békességem! Szüntelenül gyötör a lelkifurdalás.
– Gyorsan jársz? – kérdezte Scrooge.
– A szél szárnyán – felelte a szellem.
– Jó darab földet bejárhattál hét esztendő alatt – mondta Scrooge.
A szellem ismét felkiáltott e szavak hallatára, s oly félelmetesen csörgette láncát az éjszaka halotti csendjében, hogy a rendőr joggal felírhatta volna csendzavarás miatt.
– Ó, te megkötözött, duplán megvasalt fogoly – kiáltotta a jelenés -, nem tudod, hogy halhatatlan lények hosszú, szünetlen munkájának kell az örökkévalóságba tűnnie addig, míg mindaz a jó kifejlődik, amire ez a föld képes! Nem tudod, hogy minden keresztény lélek, amely becsülettel dolgozik a maga kis körében – akármi legyen is az -, túlságosan rövidnek fogja találni halandó életét ahhoz képest, hogy milyen töméntelen lehetőség van benne arra, hogy hasznosság tegye magát! Nem tudod, hogy semmi megbánással jóvá nem tehetjük egy élet elmulasztott alkalmait? Pedig én elmulasztottam. Ó, elmulasztottam!
– De hiszen te mindig jó üzletember voltál, Jacob – dadogta Scrooge, aki kezdte magára venni a hallottakat.
– Üzlet! – kiáltott fel a szellem, ismét tördelve a kezét. – Emberiesség lett volna az én üzletem. Az emberiség jóléte lett volna az én üzletem; jótékonyság, könyörületesség, türelem és jóakarat, ez mind az én üzletem lett volna. A foglalkozásommal járó gondjaim csak egy csepp vizet jelentettek az én üzletem óriási óceánjában!
Kinyújtotta karját és magasra tartotta láncait, mintha ezek okoznák minden hiábavaló panaszát, aztán megint lezúdította a földre.
– Egész esztendőben – mondotta a kísértet – ilyenkor szenvedek a legtöbbet. Minek is jártam embertársaim sűrű tömegében földre sütött szemmel, miért nem emeltem fel soha tekintetem ahhoz az áldott csillaghoz, amely a napkeleti bölcseket elvezette egy szegény hajlékig! Vagy nem voltak szegény otthonok, ahova engem is elvezethetett volna a fénye?
Scrooge elrémült, és e szavak hallatára erősen reszketni kezdett.
– Hallgass rám – kiáltotta a szellem -, mindjárt letelik az időm.
– Hallgatlak – mondta Scrooge -, de bánj velem kíméletesebben. És ne beszélj oly cikornyásan, Jacob, kérlek szépen!
– Hogy miként jelentem meg előtted látható alakban, azt nem mondhatom el; sokszor, igen sokszor ültem melletted láthatatlanul.
Ez nem volt éppen kellemes gondolat. Scrooge megborzongott, és letörölte homlokáról az izzadságot.
– Nem könnyű része ez a vezeklésemnek – folytatta a szellem. – Ma éjszaka azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek: még van rá lehetőség és remény, hogy elkerüld a sorsomat. Van lehetőség és remény…
Részlet Ch. Dickens Karácsonyi ének című regényéből
